...Isten szállt alá égő csipkebokor képében, úgy lobbannak most sorra lángra, az ősz lángjaira, és pompáznak sárgában meg lángoló vörösben a hatalmas lombú fák, a vén tölgyek, a terebélyes platánok, és a mesebéli jó szándékú óriás tenyerét idéző, sokujjú levelükkel a vadgesztenyefák a város évszázados, csendes parkjaiban. Bizony mondom, még ha nem is maga Isten szállt alá és suhant végig szellő képében az utcák és a terek felett vasárnapra virradóra, de legalábbis valami tőle eredeztethető, végtelen szépség öltött testet az októberi, hűvös, de napfényes pirkadatban.
Tüskés, zöld kis sündisznókabátkájukból kikandikáló, barna vadgesztenyék kopognak, zizzentik meg estükben a rozsdaszínű avart az öreg fák tövében, amint megadják magukat a múló időnek, az ősznek, a gyönyörű októbernek. A piac környékéről pedig – ahol az ember felhajtott gallérral, szemébe húzott kalappal, néhol bokáig járva a lehullott falevelekben bóklássza végig a reggelt, és nagyokat rúg a lába elé pottyanó, bordóvá érett vadalmákba – friss, meleg kenyér és fokhagymás lángos illatát hordja a szél, végig a belvároson, a savanyú káposzta illatával keveredve, amit hatalmas, kék és fehér műanyag hordókból árulnak zacskóba kimérve, fejükön fekete kendővel a ráncos arcú, pókhálós szemű, beszédes öregasszonyok.
A csarnokban dinnye is kapható ilyenkor még, pedig hol van már Lőrinc napja, és aranyszínű mézet, meg faládákból kompótnak való, jószagú, sárga birsalmákat is árulnak a hosszú asztalokon. Mézédes ilyenkor a szőlő is, leginkább a muskotályos, meg hatalmas, arany és zöld szemeivel a kecskecsöcsű. A majd' kilónyi fürtökben termő, fekete levű, nagy szemű otelló jellegzetes, bársonyos illatát réges-régen nagyapám kertjében éreztem először, szüretidőben, éppen egy ilyen szép, ezerszínű, istenáldotta őszön.
Hajnalonként érdemes rózsát venni, szép, egyenes szálút, minden díszítés és műanyag szalag nélkül egy egész csokorral a virágpiacon, de nem azt a hatalmas fejű, bordó, üvegházi fajtát, hanem azt, amelyikről látszik, hogy a kertek végéből való, és tarka, narancssárgás, meg egy kicsit rózsaszín szirmain igazgyöngyként csillognak a párás reggelben az istenkönny harmatcseppek. De szomorúságával szép ilyenkor a mélybordó őszirózsa is, amolyan hallgatag virág csak, csendjével elmondva minden szerelmi bánatot.
Mert nem igaz, hogy kizárólag a tavasz a szerelem évszaka. Az ilyen őszökön lehet csak igazán és halálosan szerelmesnek lenni, az ezerszínű fák kérgébe, vagy a korhadt padokba nyíllal átlőtt szíveket vésni, pirkadatkor a templom lépcsőin ülve szerelmes verseket írni, huncutul összenevetni azzal a lánnyal, aki fázva, kacéran nyújtózik egyet, és félresimít egy bolondos, szőke tincset a homlokából.
Talán Szindbád, Krúdy Szindbádja is egy ilyen hajnalon szeretett volna meghalni úgy igazán, egy végigcsavargott szombat éjszaka után, a csillagszemű nők édes, fűszeres öléről gondolkodván, fülében valami édes-keserű, boldog-szomorú hegedűmuzsikával, egy elfeledett, őszi szonett sorait mormolva a parkban, egy padon ülve, átálmodva magát a halálon ezen az Istenhez olyan közeli, párás őszi reggelen, amikorra már minden ami keserű, minden ami szerelem és minden ami bánat a szívre kérgesült, és a vastag kéreg alatt – mint egy szív fölött hordott, arany medalionban – örökre ott maradt bezárva egy régi-régi asszony álomszerű arcképe.

New York belvárosában nyolc fok van, köd, és már négy napja megállás nélkül esik az eső.
Egyáltalán, mi közöm van nekem a Monica-ügytől hangos New Yorkhoz, meg ahhoz, hogy a Huszonnegyedik és az Ötvenkettedik utca sarkán lakó nyugdíjas postás, a jó öreg Jimmy bácsi nem felejtette-e otthon ma reggel is az esernyőjét, miközben a kutyáját vitte sétálni a Central Parkba? Nem érdekel. Legfeljebb futó agyhártya-gyulladást kap az öreg, ha már egyszer nem vitt magával esernyőt, legalább fogott volna egy sárga taxit a következő sarkon vagy ment volna busszal...
Nem érdekel se New York, se Johannesburg, és igazából az sem, hogy Sopronban vagy a Kékes-tetőn ma reggel volt-e talaj menti fagy. Igaz, ez utóbbiakat, még ha érdekelnének sem jegyzi a CNN számítógépes meteorológiai szolgálata. A monitoron mindösszesen a new-york-i heti várható időjárás, a japán tőzsde aktuális részvényárfolyamai és mindenféle számítógépes szexklubok ajánlatai villognak.
Hanem azért nem semmi dolog ez az internet, gondolj csak bele, öregem! Tegyük fel, hogy van egy laptopod, egy olyan szétnyitható kis bizgentyű, ami alig nagyobb és vastagabb annál a félárú, képes mesekönyvnél, amivel az unokaöcsédet lepted meg a minap, és hozzá van egy mobiltelefonod, ami meg ugyebár miért ne lenne, hiszen minden bokorban akciósan és kamatmentes részletre terem ma már olyan, a kettőt összedugod egy vezetékkel, beülsz a kert végi, deszkából tákolt budira, kihúzod a szálkát a fenekedből, fél kezeddel a legyeket hessegeted, ha szorulásod van, hát az aranyeredre is koncentrálsz egy kicsikét, és kisebb-nagyobb dolgod végzése közben élő, egyenes adásban láthatod, hogy abban a másodpercben éppen mi történik a Marson.
No de ez mind semmi, édes öregem! Az amerikai tudósok a minap véghezvitték a teleportálást. Megjegyzem, az ötletet akár Benedek Elek is szabadalmaztathatta volna anno, az Árgyélus királyfival, amikor az a csodabocskorral a lábán azt mondja, hogy hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok... Papám, le a kalappal előttük, ezek szanaszét szedik az atomot, a részeit meg oda teleportálják, ahová csak akarják. Meglásd, kettőt sem kell aludni, és minden fürdőszobában a zuhany fülkéje mellett lesz egy üvegkabin, amibe csak belép az ember, a gép egy kicsit megsugározza, hadd hulljon ki a haja, nem számít, és teleportálja magát New Yorkba. Vagy ha olyan kedve van, hát a Marsra. És még a helyjegyért sem kell előre sorban állnia.
Az lesz ám csak az arany élet! A jó öreg Jimmy bácsi, a nyugdíjas new-york-i postás is szögre akaszthatja az esernyőjét, tönkremegy az összes sárga taxi, a PanAm és a vasúttársaság, Jimmy bácsi meg a kutyájával együtt teleportálhatja magát reggelenként a vízköves fürdőkádja mellől egyenest a Central Parkba!

Van abban valami örök makacsság, valami csökönyös élni és megmaradni akarás, ahogy már 1055 óta templom áll a tihanyi hegyen, mintha őrizné a Balatont és alatta egy király, egy alapító király lassan ezeréves álmát. Nézem, amíg látszik a rohanó buszból a rohanó időben, a kőröshegyi völgyhíd tetején, és arra gondolok, hogy onnan, térben és időben is a túlpartról vajon milyennek tűnhet a völgyhíd kivagyisága.

Nem volt egészen egy perc, amíg átszaladt a busz az egészen egyszerű házak között, a helységnévtáblát is csak futtában láttam: Nikla. Itt élt és írt harminckét hosszú éven át, és itt is halt meg Berzsenyi Dániel. Azt hiszem, van valami szimbolikus és igen, talán valami reménytelenül végzetes is abban, hogy errefelé nincsen térerő, és még a busz sem áll meg itt a fővárosba menet.

Nézek ki a konferenciaterem ablakán, és arra gondolok, hogy szép lesz ez az ősz, szerelemmel tele. A diófák levelei már egészen rozsdásak az udvarokban, a diók ki-kikandikálnak a barnuló burkokból, és a szilvafák alatt darazsak dongnak a lehullott, édes gyümölcsök körül. A kerteken és udvarokon túl, a templom tornyán aranyszínű a kereszt, a napfény éppen ide tükröződik róla, a templom körüli parkban pedig hatalmas, színes levél-tenyerükkel integetnek a vadgesztenyefák. Szép, szerelmes ősz lesz ez, érzem. És utazni akarok, kéz a kézben, át az őszön és át az életen.

Szeretem a hozzád futó vasárnap reggeleket, amikor kint már szinte világos van, bár a Nap még nem tűnt fel a horizonton – valahogy úgy van ez, mint én veled: amikor nem látlak is, tudom, hogy vagy és érzem magamon a fényed –, és a busz lustán kifordul a buszpályaudvarról. Alszik még a város, álmosan nyújtózik a lassú időben, az utak mentén és a parkokban rozsdás platánok és gesztenyefák, az udvarokban a dió áll kopaszon, a fák törzsénél néhol bokáig ér már a sárga avar, egészen hozzád közeledve pedig, a büszke hegyek oldalában, a szőlőtőkéken levél már alig van, csak a dércsípte, édes fürtök várnak a kései szüretre. Szeretem a hozzád futó vasárnap reggeleket és szeretek megérkezni az otthonnyi ölelésbe.

Egy nem is túl nagy, nem is túl kicsike, amolyan egészen átlagos méretű, pirossal festett szív virított, vagy a házmester asszony szavaival élve: éktelenkedett szerdára virradóra a körút egyik bérházának két utcafrontra néző, földszinti ablaka között, az alig néhány hete újrafestett, galambszürke házfalon. Zsörtölődött is özvegy Kiss Áronné, hogy bezzeg az ő idejében nem lett volna bátorságuk hasonló csínytevésre a fiataloknak, és különben is, boldogult ura – aki a ház régi lakóinak pletykái szerint három évvel ezelőtt, egy másfélszobás, udvarra nyíló földszinti lakást és feleségét hátrahagyva, negyvenkét évi házasság után a szó szoros értelmében jobb létre szenderült – alaposan móresre tanította volna ezeket a suhancokat.

Morgolódva bár, de özvegy Kiss Áronné vízzel teli vödröt és súrolókefét vett a kezébe, és reggel fél nyolckor nekilátott eltávolítani a mintegy ötven centiméter átmérőjű szívet. Azaz csak eltávolította volna, mert láss csudát, nem tudni miféle különös festékkel pingálták azt oda a két ablak közé, a sikálástól csak még élénkebb színű lett, kora délutánra vérvörösben pompázott, sötétedésre pedig, mire özvegy Kiss Áronné hosszas és megfeszített harc után végleg letett arról, hogy megmásítsa a megmásíthatatlant, már egyenesen világított bele az éjszakába. A ház lakói mind a csodájára jártak, és hosszas találgatásba kezdtek, hogy kit is takarhatnak a szívben olvasható, titokzatos kezdőbetűk.
Csütörtök reggelre az utca minden egyes házának falán szív virított, és valakik hol kisebb, hol nagyobb, nyíllal átlőtt vagy csak szimpla, esetenként mindenféle rejtélyes monogramokkal ellátott szíveket véstek a közeli park vén fáinak törzsébe és a köztéri padokba is. A környék önkormányzati képviselője, aki egyébként civilben nyugdíjas órásmester, a testületi ülésen, napirend előtti felszólalásában adott hangot azon véleményének, hogy szigorúbban kellene büntetni az engedély nélküli falfirkák készítőit, és egyébként is hatékonyabban kellene fellépni az ilyen káros és a városképre nézve veszélyes cselekmények elkövetőivel szemben.

Az illetékes után kutatott péntek reggeli számának címlapján és kommentárjában a Megyei Hírlap. A cikkek között összeállítás volt olvasható a falfirkák, vagy ahogy nyugaton nevezik őket: a graffitik történetéről, s a helyi néprajzi múzeum kutatójával villáminterjút is készített a lap munkatársa a szív mint néprajzi motívum és ősi szimbólum mibenlétéről. Ekkorra már városszerte szívek díszítették a házak falait, a helyi járatú buszokat, a trolikat és a villamosokat, s bizonyos alantas szándékú egyének a Városalapító hatméteres szobrát sem kímélték, nem csupán szívet rajzoltak a bronzatya márvány talapzatára, de egy merész vállalkozó szív alakú, piros léggömböt kötött az Alapító kinyújtott jobb kezének csuklójára. A léggömböt még délelőtt, nem sokkal tizenegy után a helyszínre kivonult tűzoltók távolították el egy daruskocsi segítségével.

A járványként terjedő szívmizéria volt a témája a személyeskedésektől sem mentes, forró hangulatú, éjszakába nyúló önkormányzati képviselőtestületi ülésnek. Az ellenzék prominens képviselői a koalíciót és személyesen Dr. Váróczy Eugén polgármestert tették felelőssé a történtekért, egyes bekiabálók pedig egyenesen a város vezetőjének a lemondását követelték, mondván, hogy az nem képes úrrá lenni a rendkívüli helyzeten. A testület végül nyolcmillió forint rendkívüli támogatást szavazott meg a részben önkormányzati tulajdonú Városvédő és Parkfelügyelő Részvénytársaságnak a köztéri szívek mielőbbi eltávolítására.

Szombaton kora délutánra rendkívüli kormányülést hívtak össze, és készültségbe helyezték a hadsereget, ugyanis a hétvége országszerte szívinvázióval köszöntött be, és reggel szív alakú felhők piroslottak a kelő nap fényében szerte a horizonton. A parlament előtti téren az országgyűlés elnökének rendeletére félárbocra eresztették az országzászlót, mondván: az már mégsem járja, hogy az immár szívvel kivarrt nemzeti lobogó ország-világ szeme láttára csak úgy szabadon loboghasson.

Kamarássy Tibor pénzügyminiszter javaslatára tárcaközi ad-hoc válságbizottság alakult a probléma kezelésére. A pénzügyi tárca vezetője a televízió esti élő kerekasztal-beszélgetése során azon félelmének adott hangot, hogy a szív alakú hamutartók, léggömbök, kispárnák, csokoládék és bonbonok iránt megugrott kereslet az árszínvonal általános emelkedéséhez, az infláció megugrásához vezethet. Az adóhivatal elnöke ugyanakkor rendkívüli különadó kivetését javasolta a szív alakú fogyasztási cikkekre, mondván, hogy a megnövekedett vásárlási hajlandóság hatására akár még a költségvetés éves hiányát is behozhatja a szívadó.

A televízió adását többször megszakították, és félóránként rendkívüli hírösszeállítást sugároztak, a rádióban pedig negyed kettőkor időjárás- és szívállásjelentést olvastak fel. Az ország néhány észak-keleti megyéjében állítólag olyan járvány ütötte fel a fejét, amelynek tüneteként a heves szívdobogáson és a koncentrációképesség elvesztésén túl a testfelület különböző pontjain kialakuló, szív alakú kiütések jelentkeznek. A járvány létét az Országos Járványügyi Főigazgatóság illetékese egyelőre nem erősítette meg, de nem is cáfolta.

A televízió vasárnap reggeli hírműsorában a meteorológiai szolgálat munkatársa bejelentette, hogy a három hétre szóló országos előrejelzések szerint hideg idő, éjszakai fagy már nem várható, és hogy nagy valószínűséggel immár végérvényesen és visszafordíthatatlanul kitavaszodott.

Egy vasárnap reggelre virradóra, minden előzetes bejelentés és beharangozás nélkül zöldbe borultak a fák a Szív utcában.

Egészen hirtelen, mondhatni meglepetésszerűen ment végbe a hársak e tavaszi színeváltozása, nem csoda, hogy az ember arra ébredt, vagyis hát – tekintettel arra, amilyen váratlanul és amilyen élénk színekbe történt az átmenet – a szó szoros értelmében ráébredt, hogy reggelre csak úgy fogta magát és kitavaszodott.

El is töprengett Szereti Olivér azon, hogy mennyire a fejük tetejére álltak mostanság az évszakok. Tél se volt már igazán jó néhány éve, az ősz a tavasszal, a tavasz meg az ősszel egybeért, és lassacskán a december is csak egy egészen kicsit volt hűvösebb a júliusnál. Nem csoda, hogy az ember már meg sem érzi, ha a kikelet közelít. Ezért történhetett így, egyik pillanatról a másikra az évszakváltás.

– No persze, globális felmelegedés, ózonlyuk, üvegház-hatás meg hasonlók... Akárcsak egy szeszélyes, szerelmes nő, olyan bolond a természet – dörmögte az orra alatt, csak úgy magamagának Szereti Olivér, aki az üvegház-hatásról egyébként viszonylagos pontossággal tudta is, hogy micsoda. A Napi Hírlap minapi számába írt cikket az egyetem egyik professzora arról, hogy a napsugarak nem a légkört, hanem a talajt melegítik elsődlegesen. A talajból visszaverődő hő melegíti a levegőt, ám a légkörben lévő szennyező anyagok, például a szénpor meg a mindenféle kacifántos nevű vegyületek úgy bezárják, úgy itt tartják a meleget, miként a paprikaültetvényeken a fóliasátrak.

Tisztában volt mindezzel Szereti Olivér, az üvegház-hatás kifejezést hallva mégis inkább asszociált azokra a házikó alakú, kék meg piros üvegből készült gyertyatartókra, amelyeket még karácsony előtt lehetett kapni a közeli parkban felállított bazársoron, mintsem a fóliasátrak jutottak volna eszébe.

Egyszóval egészen váratlanul, vasárnapra virradóra csak úgy kitavaszodott a Szív utcában, abban az utcában, ahol Szereti Olivér világéletében élni szeretett volna. Egészen pontosan azt a Szív utca és a Tavasz tér sarkán lévő, régi polgárházat nézte ki erre a célra magának már évek óta, amelynek embernyi magas emeleti ablakából több száz méteren át el lehetett látni a körúti kereszteződésnél található jelzőlámpákig. Igaz, késő tavasztól, amikorra már élénkzöld lombkoronát öltöttek magukra a hársfák, amelyeknek illata estéről estére úgy bódít, hogy abba a szív is belesajdul, már csak a lombok összefüggő zöld sátra felett láthatott el messzire az ember, a falevelek az emeleti lakás lakói elől elrejtették a közlekedőket, alig hallható zümmögéssé tompítva az amúgy forgalmas utca zaját.

A Szív utcában még egy parányi szökőkút is üzemelt, amit gondos kezek télire fóliával takartak le és bedeszkáztak, hogy szét ne fagyjon rajta a csodaszarvast ábrázoló faszobor. A szökőkút körötti padokon – amelyekbe haszontalan kezek girbe-gurba szíveket meg szeretlekjolikat véstek – szép időben rendszerint kismamák pihentek, a csobogó, valamilyen hóbortos ötlet folytán tényleg medencekékre festett medencében pedig a nyári melegben mindig akadt egy fagyira való aprópénz, amit a turisták szórtak oda, és amiért a srácoknak érdemes volt a tornacsukát lekapni a lábukról, és kihalászni a forintosokat.

Szereti Olivér továbbá abba a Szív utcába vágyott igazán, ahol csak nagyritkán esett az eső, akkor is leginkább éjszaka, csendesen. Olyankor esett, ha Szereti Olivérnek egy bús hangulatában éppen csavarogni támadt kedve, mert az esős, magányos éjszakákon néha még valamiféle különös boldogságot jelentett számára, amikor a szomorkás idő, az esőcseppek kopogása a kalapok karimáján tökéletes harmóniában állt mélabús lelkének finom, érzékeny rezonanciáival. Igaz, az utcák porát elverő, gyors záporok sem voltak Szereti Olivér kedve ellen valók, néha jólesett ugyanis bőrig áznia, ha utána máris kisütött a nap és a tócsák hamar felszáradtak, a fűnek és az útszéli bokroknak pedig olyan finom, nyári esőillatuk volt, amilyenre egyébként csak gyermekkora záporaiból emlékezett.

Mert a Szív utcában vasárnap reggelre kitavaszodott, és a járda menti virágágyásokban sárga és piros tulipán virított, így, április közepére szirmait bontogatta a nárcisz és a jácint, a fák hirtelen kizöldültek, a fehértörzsű nyírfákon az apró barkavirágzat mint ezernyi barna hernyó csüngött, a nyárfák sora pedig olyan hatást keltett ragacsos, furcsán fanyar illatú, sárga rügyeivel, mintha a régészek egy középkori katonasereg föld alól kiásott réz vagy éppen arany lándzsáit fényesítették volna újszerűre.

De lándzsa ide vagy oda, fegyverekről szó sem lehetett a környéken. Ebben az utcában ugyanis még lehetett közbiztonságról beszélni. Errefelé az elmúlt évek legsúlyosabb bűncselekményét egy némber követte el, azt beszélik, hogy ifjú szívek elrablásával. Kisebb csókok lopásáért pedig – még ha oly gyakorta és sorozatban történt is e galád cselekedet – soha senkit nem tartóztattak le a Szív utcában.

A Szív utca volt – már nevéből eredően is – a város szíve volt. Szereti Olivér pontosan tudta, és éppen ezért szeretett volna itt élni igazán, hogy a világ menetére is jelentős kihatással lévő, valóban lényeges és jelentőséggel bíró dolgok, úgymint az első szerelmek és a tavaszi csókok, mind-mind a városnak ezen felén születtek.

(A nyitókép forrása: kep-ter.blog.hu)

Felállt a zöld asztal mellől, és zsebre dugott kézzel a nyitott ablakhoz ment.
– Egy óra múlva pirkad – gondolta. Kezeit összekulcsolta a tarkóján, nyújtózott egyet. Fájt a feje az asztalt rejtő, sűrű cigarettafüsttől, a hangos, italos társaságtól, de az is lehet, hogy a borból volt egy kicsit sok ma éjszakára. Éppen vesztésre állt.
Elveszett ember – mondják rá a rokonok. A családban ő hasonlít leginkább anyai nagyapjára, ő örökölte a Hajós rossz csavargóvérét. Nagybátyja is, ha éppen ő a téma egy nagyobb családi összejövetelen, legyint egyet, aztán az ágyékára mutat, és csak ennyit mond: – Az a bolond?! Mindig a feje után megy.
Már csak így űznek gúnyt belőle a barátok, ismerősök. Pedig tizenhárom éves kora óta nem tesz többet, csupán csak meglátja a szépet.
Élt. A maga bohém létének öntörvényű szabályai szerint (A család persze nem bohémnak, hanem züllöttnek titulálja). Éjszaka, vagy nappal – nála egyre megy. Ekkor is, akkor is csak nők után forgolódott.
– Na igen, a nők – sóhajtotta. – Az áldott nők meg az az átkozott kártya... Vagy éppen fordítva?! – Kibámult a városból most menekülő éjszakába.
Megdörzsölte a szemét, és visszaült az asztalhoz.
– Uraim, dupla, vagy semmi – mondta, és lassú, szertartásos mozdulattal lecsatolta bal kezéről az aranyórát. A Hajósé volt, ő örökölte. Letette középre. Húzott. Lassan pillantott rá a kezében lévő lapra. Az adu ász volt. Tehát dupla...
Odakint már pirkadt, az utca néptelen, csendes. Egyedül volt.
– Az este úgyis újra az átkozott zöld asztal mellett talál – mondta félhangosan. Elmosolyodott, aztán jóízűen felnevetett, ahogy eszébe jutottak a rokonok szavai: „Elveszett ember.”
A várnegyedbeli szűk kis utca felé fordította lépteit. – Hol van még az este? – kérdezte csak úgy magamagától. Addig is meglátogatja azt a szőke fiatalasszonyt, talán Erzsikének hívják, de ebben nem volt biztos a Hajós unokája, minden nap ott megy el az ablaka alatt, valami hatszáz éves slágert dúdolgatva. A sarki virágos pavilonnál – ahogy divatosan mondják: non-stop – kilenc szál vérvörös rózsát vett az éjszaka nyert pénzen. A többit – nem tudja, mennyit, nem számolta, de elég sok lehetett a nadrágzsebébe gyűrve – otthagyta a virágárus lánynál, egy álmos mosolyért cserében.
Hűvös volt. Felhajtotta a ballonkabát gallérját, kalapját a szemébe húzta. Messzire dobta a félig égett cigarettát. Elindult a Várnegyed felé.

Mostanában a belváros házai között barangolva töltötte az éjszakáit, az üres, magányos órákat pirkadat előtt. Az öreg utcákat járva a tavaszt érezte, ahogy az szerteáramlott a sejtjeiben. Hajnaltájt ugyan fagyott még, de esténként nem ment nyolc-kilenc fok alá a hőmérő higanyszála. Az utcákat átjáró illatokból érezte meg a tavasz beköszöntét.
De ideje is volt már, hogy tavaszodjék, mert korán jött a tél, és mintha véget sem akart volna érni. A sötétedéssel hónapokon át hideg járta át a csavargók csontjait és a tereket, a köd pedig megült a parkok zúzmarás bokrai között. Mindannyiszor menekülhetnékje támadt, el a téli városból, mert a hidegben még a csók sem esett olyan jól az embernek.
Nyitott kabátban szeretett járni, élvezte, ha a mellének feszült a szél. Jött is a nátha, meg a köhögés, az orra pedig hetekre úgy eldugult, hogy még a forralt bor fűszeres, borsos és szegfűszeges illata sem segített. Aztán, mintegy varázsütésre, elmúlt a meghűlés, tavaszt idéző napok jöttek, büntetlenül kigombolt kabátokkal. Végre illatokat is érzett megint.
Kedvenc időtöltése lett hát esténként ismeretlen fiatal nők nyomába szegődni, szívével átvenni az apró léptek ütemét, és titkos követőként mélyet, amolyan zsigerekig hatolót szippantani az illatokból, a parfümök illatából, úgy, hogy azt a legutolsó idegszála is érzékelje. Az illatokról mindenféle zenék jutottak eszébe, elfeledettnek hitt melódiák, és velük táncok, régi éjszakák, szoknyák susogása, bokák villanása, kerek vállak, és a nyaka köré egy véget nem érő tánc közben ölelőn fonódó formás barna karok. Ahány illat, annyi édes-keserű emlék. Megannyi fiatal leány, megannyi félig-szerelem.
Büszke volt rá, hogy minden parfüm illatát felismerte. Úgy érezte, ez valami különleges, valami olyan, amivel imponál a nőknek. Gyakorolta is ezt a képességét becsülettel.
Ez az illatfelismerés nála onnan eredeztethető, hogy valaha beleszeretett egy parfümériában dolgozó leányba, persze nem halálosan, hiszen ha mindig halálosan lenne szerelmes, akkor nemhogy hét, de hétszázhetvenhét élet is édeskevés lenne neki, de beleszeretett, egy egészen kicsit biztosan. Talán még szerelmes is volt, vagy valami olyasféle a parfümériás lányba, a nagy barna-fekete szemeibe, meg a kezébe, amivel az illatmintákat az orra elé emelte. Szép, ápolt barna keze volt, jól mutatott rajta az arany ékszer. Akkoriban minden pénzét parfümökre költötte, és ha másra nem is jutott, de hetente végigpróbálta a kis belvárosi parfüméria illatait.
Volt már olyan is, hogy az illata miatt hagyott ott valakit. Persze talán egyszerűbb lett volna megajándékozni azt a fiatalasszonyt valami olyan apró, ékszernyi üvegszelencével, amely az orrának ezerszer kedvesebb illatot rejt. Végül mégsem tette, s a fiatalasszony még ma sem sejti, hogy ha akkor este más parfümöt tesz a nyakára, a füle mögé, és a csuklójára, talán másképp is alakulhatott volna a kettejük dolga.
Általában a könnyű kék, vagy a kék és arany illatokat kedvelte leginkább, de a püspöklilás árnyalatok sem álltak messze tőle. A legnagyobb szerelmeinek illatai voltak ezek. Laura, Venezia, Venezia Pastello, Millennia... A sárgadinnye illatú nők után is mindig megfordult.
No és az áldott Tension! Mintha áram ütötte volna meg, egyszerre bolydult fel benne minden. Eszét vesztette ettől az illattól, bolondja lett, ahogy magába szívta, és ahogy az valami isten se tudja milyen kémiai folyamat révén beépült, elraktározódott a sejtjeinek egy-egy apró zárványába, mintegy etalonjaként, mércéjeként az összes többi régi és jövőbeni illatnak. Ha valamibe, hát ebbe végzetesen szerelmes volt. És tudta, ezt az orrának oly' kedves illatot csak egyvalaki tudja úgy viselni, olyan kívánatosan, olyan szerelemmel telten, és olyan ősidők óta ismerős módon, hogy abba a szív is belesajdul.
Hát ezt az illatot kereste mostanság esténként a város százéves utcáin a nők után kujtorogva.