Vannak helyek, ahol Isten jelenléte nagyon is érezhető. Erősen ott van, a maga megfoghatatlan, mégis olyan teljes módján. Nem kell hozzá tömjénfüst, sem szenteltvíz, és nem kell hozzá az oltáriszentség felemelésekor a csengettyűk hangja sem. Leginkább a chartres-i katedrális titokzatos kék rózsaablakain beszűrődő napfényben látni és érezni meg az Istent. Érezni, hogy ott van, hogy jelen van, és az ember egyszerre érzi magát nagyon kicsinek a hatalmas boltívek alatt, és egyszerre érzi magát erősnek és egy fontos fogaskeréknek valami nagy és isteni egészben.

Igazán csak a Tejó torkolata fölött, a régi katedrálisban, a kilencszázéves falak közötti időtlen térben érti meg az ember, hogy porból vétetett és porrá lesz, és hogy ebben az isteni körforgásban ez a por nem más, mint a csillagok pora. A középkori boltívek alatt megérti, hogy az emberi test porának atomjai éppen úgy tizenhárom milliárd évesek, mint a végtelen űrben csavargó üstökösök csóvájának pora, mint a homok a Tejó torkolatában, Cascais napsütötte strandjain, vagy mint a kilencszázéves katedrális hatalmas kövei közül pergő habarcs málló homokszemei. A Szent Jeromos katedrálisban, Vasco da Gama sírja mellett megérti azt is, hogy a megtett út hossza mennyire relatív. Az Igreja do Carmo romos falai között pedig, ahol a gótikus boltívek, mint a csontváz fehér bordái olyan valószerűtlenül ívelnek téren és korokon át, dacolva a pusztító idővel és az örök gravitációval, olyan büszkén és merészen, szinte lebegve a csupasz ég alatt, megérti az ember, hogy mennyire múlékony az élet, hogy stroboszkópként felvillanó képek sűrű füzére csupán a történelem, és hogy múlandó benne minden egyes ember. De megérti azt is, hogy a haláltól sem kell félni. Mert a test is csak kósza porrá lesz megint, csak egy apró darabja lesz a Föld nevű égitestnek, nem egészen nyolc és fél percnyire a Naptól, valahol a Tejút pereméhez közel, és az atomjai kóbor csillagporként száguldanak tovább még hosszú évmilliárdokon át a világegyetem végtelen pályáin.

Vannak helyek, ahol Isten jelenléte erős és átható. Ahol az ember ezt a jelenlétet érezve óhatatlanul is elmormol egy imát. Titokban persze, hogy a sok turista ne lássa, hogy ő itt és most tényleg magába fordul egy darabidőre, még ha pillanatokra is csupán, keresztet is csak gondolatban vet, amíg nézelődik, mint bárki más, turista módjára bámulja a freskókat és az oldalkápolnák rejtelmes oltárait, de közben a rózsaablakon beszűrődő fény oszlopait figyelve elhadarja fejben a Miatyánkot.

(…)
De ahhoz, hogy Isten jelenlétét érezze az ember, nem kellenek templomok. Nem kellenek a középkori falak és a gótikus boltívek, és nem kellenek harangos tornyok, freskós mennyezetek és tömjénes oltárok sem. Isten legalább olyan erőteljesen ott van az Atlanti-óceán felől szüntelenül fújó szélben Cabo da Rocánál, az európai kontinens legnyugatibb pontján, a sziklaszirten, száznegyven méter magasan az óceán fölött. Lent valami fáradhatatlan és elemi erővel, fehér habok közt verik a sziklákat a hullámok, hallani ez a szüntelen morajlást, a kövek elmormolt imáját, és vele az óceán felől fújó, állandó, tengerillatú szél suttogó hangját.

Onde a Terra se acaba e o mar começa – Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. A költő, Luís de Camões sorai olvashatók itt az emléktáblán, a hatalmas kőkereszt alatt, márványba vésve az örökkévalóságnak. És az ember érzi, hogy nem csak a Föld és a tenger határa ez, hanem a Föld, a tenger és az ég találkozása is egyben, a három térfogat határa ez, igazi alappont. És ebben a három térfogatban megindító erővel érezni a végtelent és a végtelen szabadságot. A tengeri széllel beléd költöző Istent.

(…)
Kell, hogy legyen a világban egy hely, ahol ha megállsz, kis terpeszben, csípőre tett kézzel, az égre pillantasz, aztán le, a földre, és körbe magad körül, azt érzed, hogy biztosan állsz a két lábadon, mert itthon vagy, és mert itt a helyeden vagy a nagyvilágban.

Régóta érzem, hagy Európában vagyok otthon, a maga egészében. A Chartres-i katedrális előtti téren állva érzem magam otthon, felpillantva a felemás tornyokra és elmerengve azon, hogy miféle elképesztő emberi teljesítmény volt képes mindezt véghezvinni, jó nyolcszáz évvel ezelőtt. És Párizsban éppúgy otthon vagyok, ősszel, a Szent Mihály útján és a Szajna hídjain, meg Londonban, a British Museumban, a Rosette-i kő előtt állva, megbűvölten nézve a sűrűn rótt görög, démonikus és hieroglif betűket a csaknem fekete gránittömbön. És otthon vagyok Rómában is, a novemberi napsütésben a Via della Conciliazione kövein, félúton az Angyalvár és a Vatikán között, vagy Brüsszelben, a Grand-Place környéki, éttermekkel teli kis utcákban, ahol mindenféle nemzetek konyhái szerint főznek, és a pincérek kellő udvariassággal, ám visszautasítást nem tűrő határozottsággal invitálják ebédre a járókelőt. De ugyanígy az otthonlét érzetét jelenti az is, hogy álmomból ébresztve is tudom: Brüsszelben a repülőtérről honnan, melyik szintről és kijárattól indul az a busz, amelyik éppen a Schuman körtéren tesz le, hogy hol lehet Tarot-kártyát és jó pipadohányt kapni Lisszabonban, és hogy Párizsban az Operától merre kell elindulni gyalog a Vendôme tér felé.

(…)
Azt mondják, kell, hogy legyen egy pont, egy gravitációs alappont, ahol azt érzed: a helyeden vagy a világban, ahol mindennél erősebben érzed az otthonlétet. Nem abban az értelemben persze, amit a bútorok jelentenek, az ágyad és a papucs az ágy mellett, a hamutartó a párkányon, a csorba kávésbögréd, a tollad az íróasztalon, mindig a kezed ügyében, vagy éppen a fogkeféd a fürdőszobai tükör előtt a polcon. Ez az otthon-érzés más. Ez valami nehezen megfogható otthon. Talán a fontosabb, az igazi otthon.

Ez az érzés Lisszabonban tört rám először, majdnem húsz éve talán, a Praça da Figueirán vagy a Rossión, nem is tudom már. Elemi erővel tört rám, szinte szédültem tőle, miközben biztosan álltam, két lábbal a Földön. Furcsa kettősség volt ez: valami kozmikus szédülés, talán az időutazó szédülése, egy furcsa jetlag a téren és időn át. És egyszerre, minden szédüléssel együtt is biztonságban éreztem magam. Hogy a lélek bugyraiból, mélyről, valami előző életekből felszakadó emlék lehetett-e az oka, nem tudom, de azt éreztem, hogy itt vagyok és mindig is itt voltam otthon. Felnéztem balra, a Szent György-várra, aztán jobbra, az Igreja do Carmo romjaira. Néztem a csempézett házakat, néztem a narancsfákon a virágokat, éreztem a tenger sós illatát, és tudtam, hogy itt van körülöttem az európai történelem, benne az én személyes történelmem, az előző életeim történetei, én pedig itt állok, szédülve és biztosan mindennek a kellős közepén.

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyam 75. kötetében, 2016 decemberében.)

Valahogy úgy kellene élni és meghalni, mint az üstökösmorzsák. Senkit sem zavarva, talán csak egy jó pillanatot okozva valakinek, valahol az üstökösmorzsányi léttel. De addig is írni kell, életre-halálra, minden áldott nap. Mert ha egyszer itt a vége, ha kiteszi a sors az utolsó mondat végére a pontot, a legutolsót, akkor utána ugyan mi más marad, mi más maradhat, mint az írott és a kinyomtatott szó?

Talán az a pont az utolsó mondat végén csak a harmadik lesz az utolsó három pontból: egy valamikor, valahol még folytatást ígérő írásjel. De akárhogyan is, az utolsó pont akkor is csak egy pont. A leghatározottabb és legtömörebb írásjel, amely végérvényesen lezár egy kijelentő mondatot.

De az utolsó pont utáni csendben vajon mi marad? Mi marad mindabból, amit az ember tanult és tapasztalt, látott és olvasott, amit érzett és gondolt a világról? Ha mégsincs három pont, akkor mindezt majd ki viszi tovább? Ki tud majd róla és ki emlékszik rá? Kell, hogy valami megmaradjon az üstökösmorzsányi létből, hiszen így van ez a fekete lyukakkal is: az eseményhorizonton túlra zuhanva az anyag megsemmisül ugyan, de az információ akkor is, valahol ott is, odaát is megmarad.

Muszáj kiírni. Muszáj leírni. Muszáj írni, pontosan szerkesztett, összetett mondatokkal a végső pont előtt. Így talán megmarad valami. Mert a szó és a lélek elszáll. Az írás megmarad.

A hirtelen jött eső, a pipafüst, a mézvirág és a kései furmint illata – valamennyiben ott van valami otthon, valami megfoghatatlan, valami, ami mintha valami megmagyarázhatatlan módon gravitációs alappontja lenne az érzékelésnek. De éppen ilyen otthonos volt a francia pékség illata is, közel a szerkesztőséghez, este, lapzárta és egy hosszú, írással töltött nap után, miközben égtek a lelkemben kis rőzse-dalok, a friss kenyér és a cukros kalácsok édes illata pedig az esti Csapó utca fái alatt suhant nesztelen, akárcsak Ady ősze a Boulevard Saint-Michelen, végig a Luxembourg kert mellett a Szajna felé, a Saint-Germain sugárúton át.

És valahol mindig is az otthon illata volt a frissen nyomtatott újság és az új könyv illata. Első mozdulattal beleszagol az íróember, ha új könyvet fog a kezébe: az orra elé emeli, és a hüvelykujjával lassan, szinte vallásos áhítattal belepörget. Azt hiszem, így voltam én is az első antológiával, amiben versem jelent meg, és így voltam a Szívállásjelentéssel is, az első kötetemmel. Először a szagát, az új könyv szagát akartam érezni, minden más csak utána jöhetett. Ráért a tördelés, ráért a nyomtatás, a kötészet és ráért a papír minősége is. Az illatát akartam először, erősen beszippantani.

Öles verslábakon, jambikus léptein, egy hexameterbe oltott tá-ti-ti tánc ütemére, meglehetősen lassan érkezett csak meg, tizenöt–húsz év késéssel is talán, nem tudom. Mert talán ha akkor, ha boldogult úrfikoromban megjelennek ezek az írások így, külön kötetként, akkor másként alakul minden. Talán akkor nincs az az írás nélkül elfecsérelt, másfél évtized. Negyven is elmúltam, mire megjelent, és arra gondoltam, mosolyogva e szolid képzavaron, hogy ennyi idős korában Petőfi, Csokonai, Arthur Rimbaud és a drága Attila például egy komplett életművel a háta mögött már nem is élt, meg hogy ugyan kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Persze egy percig sem hittem azt, hogy ezzel az aprócska könyvvel majd megvethetem a lábam a kortárs magyar irodalom egén – továbbgondolva ezt a már-már allegorikus képet: természetesen lógva, fejjel lefelé.

És tudom, hogy az is pusztán a játékos véletlen műve volt csak, és egyes egyedül az ábécé-sorrendnek köszönhető – elvégre egy osztálynaplóban is nagy valószínűséggel egymás után következnénk –, de egészen zavarbaejtő volt közvetlenül Nádas Péteré mellett látni a könyvemet egy egészen komoly méretű, budapesti könyvesbolt polcain.

Vannak néhanap ilyen különös, ihletett pillanatai a városnak. Ilyen az április végi, lassan estébe hajló késő délután, amikor az acélos égen már a Hold figyel, lassan és megfontoltan, mintha csak állandó lenne egy sokismeretlenes egyenletben.

Ülök a teraszon, míg a pipafüst vegyül a mézvirág édes illatával, cserebogár koppan, a rózsatő levelei pedig titkon pattannak ki s nőnek lassan rózsaággá. A poharamban édes, kései furmint, az aranyában bezárva a tavalyelőtti nyár és a kora ősz fáradt napsütése. Mintha csak cukorrá nemesült fotonokként lenne konzerválva benne a kozmikus idő. Szívok egyet lassan a pipából, és arra gondolok, hogy van ebben a pillanatban valami különös teljesség és tökéletesség. És hogy talán mindez csak illúzió, mint ahogyan illúzió maga a létezés is, mert semmi sem úgy igaz, ahogyan látni.

Hajlamos azt hinni az ember, hogy porból vétetett, a kóbor csillagok porából, amiből az acélos égen lustán figyelő Hold is egykor összeállt, a porból, ami habarcsként fogja össze Lisszabon évszázados katedrálisainak köveit, és hogy porrá lesz majd, ha földbe teszik, egy égitest igazi porává. Pedig talán semmi sem úgy igaz, ahogyan látni.

Nézem a pipafüstön és az aranyló boron át, és arra gondolok, hogy talán nem is a repülőgép az igaz, ami Ferihegy felől lassan kúszik az acélos égre, a Hold alá, mert lehet, hogy a gép és a Hold is illúzió csupán, és csak a repülőgép jelzőfényének a remegése valódi. És hogy talán nem is a cserebogár az igaz, és nem is a fal, aminek koppan, nem az a vasbeton a valódi, hanem csak maga a koppanás létezik, és a cserebogár szárnyának rezdülése.

Arra gondolok, hogy talán még csak nem is porból vétetett az ember, nem molekula, sem hús, sem vér, sem sejtek tömege az, amiből összeáll, hanem maga is csak néhány milliárd atomi illúzió. Mert lehet, hogy minden, ami anyag, csak látszat, és egyedül az atomnál is kisebb húrok rezdülése az igaz. És akkor lehet, hogy nem igaz ez az írás sem, mert nem a betű maga, csak a vers zenéje a valódi, és a zengő zöngés hangzók rezgése az univerzum húrjain.

Persze néha mintha megfeledkezne magáról a város, mintha belefeledkezne az áprilisi késő délutánba, vagy csak városnak lenni felejtene el egy időre talán. Ilyenkor szinte megejtően otthonossá tudnak válni az egyébként oly nyüzsgő utcák is.

Öt-hat sietve megtett lépés volt csupán, a Margit híd budai hídfőjénél, egy hétfő délután, néhány méter csak a hosszú peronon a lépcsőig, amely a hévszagú mélybe vezet. Körbenéztem. Jobbra még bágyadt fény csorgott a Dunába a Parlament kupolájáról a rakparton át, de szemből, a Szent István körúton futva jött már fürge lábain a zápor. Keletről érkezett, a Nyugati felől – milyen hülyén hangzik ez, erre gondoltam.

Volt ennek a pillanatnak, ennek a néhány lépésnek az éppen eleredő esőben valami óvatlan és megejtő intimitása. A városnak egy pillanatnyi tévedése volt ez csupán, ebben biztos vagyok, csak véletlen volt ez az óvatlanul intim pillanat, amíg érezni engedte a zápor illatát, néhány másodpercre csak, túl a hév szagán és túl a délutáni forgalom porán. Erre a néhány pillanatra egészen emberinek és egészen otthonosnak tűnt a város.

Egy november közepi, hideg hajnalon, már húsz éve is talán ennek, álltam az országhatáron, és bámultam hosszan a Leonidák hullócsillagait, ahogyan az Oroszlán csillagkép felől érkezve, ki tudja, hány milliárd év és ki tudja, hány milliárd kilométernyi, szédült és szabad száguldás után percenként izzottak fel és égtek porrá a Föld légkörében. Arra gondoltam, hogy apró, eltévedt kavicsok csak egy kóbor üstökös porából, amelyek olyan helyeken is jártak már, ahol ember talán sosem fog, messze túl a Jupiter foltján és a Szaturnusz rejtelmes gyűrűin.

Apró, eltévedt űrbéli kavicsok csak, üstökösmorzsák, amelyeknek az évmilliárdok óta tartó útja talán szebben véget sem érhetne ennél. Elvégre szédülhetnének éppen a Napba is, egy végső, őrült zuhanással, vagy apró krátert vághatnának a Merkúr zord és fagyott tájain – de értelme nem lenne neki semmi, hiszen a Naprendszerben arrafelé végképp nem lenne, aki megtapasztalhatná az üstökösmorzsák hattyúdalát.

Arra gondoltam, vajon tudják-e ezek az apró kavicsok, hogy milyen szép is a haláluk, mert a végtelen univerzumnak ez az egyetlen, apró szeglete, ahol valaki talán gondol rájuk, miközben sóhajt egyet, és talán kíván vagy remél is valamit tőlük vagy az égtől – egy utolsó felizzásnyi értelmet adva a megtett kilométer-milliárdoknak és az évmilliárdokig tartó, de mégis véges üstökösmorzsányi létnek.

De a város ölében, a kandeláberek fénye alatt, a narancsos kupolán át nem látni az apró hullócsillagokat.

Ez a város a nagykörúttal, Krúdy óbudai otthonával, a Veres Pálné utcai kis lakással – a Csinszkáéval, benne Ady kanapéjával és tollával –, az Operaház sokat látott szfinxével a Dalszínház utca sarkán, Arany János és Kosztolányi Üllői úti otthonával, meg a Logodi utca és a Mikó utca kereszteződésével, ahol már csak a márványtábláról tudja az ember, ha körbenéz, hogy itt állt egykor a ház, amelyikben Márai lakott… Ez a város tőlük, miattuk is az, ami. Ők látták, írták és élték itt Ady Endre éjszakáit.

Az éjszaka valahogy nagyon más a városban, itt nem állhat az ember a csillagos ég alatt. A háztetők fölé narancsszínű éjszakai égbolt borul, esős őszökön különösen, mintha csak egy hatalmas, tompa narancsszínnel világító kupola fedné be a szerteszét futó utcákat. A város véges és zárt közeg, és nem az a hely, ahol az ember megáll, és a zsebre dugott két keze ellenére is megilletődötten és áhítattal feltekint a csillagokra.

Mert állni a csillagos ég alatt, messze a városoktól egészen különleges élmény. Szabaddá és elveszetté, egyszerre naggyá és egyszerre egészen kicsivé teszi a szemlélőt a tiszta, csillagokkal teli égbolt. Megérti, de legalábbis megérzi az ember a végtelent és benne a saját világának a szomorú végességét.

Azt hiszem, talán éppen ilyen különös gravitációjú ház lehet az is, ahol dolgozok éppen, ahol az irodám van, ahová nap mint nap bejárok. Persze ez már nem ugyanaz a ház, mert a felújításkor a homlokzat pőre váza maradt csupán a régi, mögé pedig egy teljesen új irodaházat építettek. De ez mégiscsak ugyanaz a hely, a keleti hosszúságnak és az északi szélességnek az a konkrét pontja, a gravitációs erővonalaknak éppen az a különös metszete, ahol annak idején, évszázada már a Pesti Hírlap szerkesztősége és kiadója működött, és ami valami titokzatos tömegvonzással egy helyre, a földfelszínnek éppen erre a néhány száz négyzetméteres pontjára, erre a budapesti saroktelekre hozta össze Adyt, Móricz Zsigmondot, Krúdyt, Kosztolányit és Márai Sándort…

Ady, Móricz és Krúdy… Az élet vagy a sors egészen furcsa körei ezek. Hiszem, hogy kell legyen benne valami sorsszerű, talán a csillagok ritka együttállása, talán valami más, még magam sem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem lehet csak a véletlen műve, hogy annak idején, a cívis városban a kis szerkesztőségi szobám ablaka éppen arra a szemközti házra nézett, ahol annak idején a Debreczen–Nagyváradi Értesítő szerkesztősége működött, két kiváló szer¬kesztővel, Adyval és Móriczcal, a söröző emeletén pedig, amelyiknek a diófás udvarára péntek délutánonként beültünk, egykor a fiatal Krúdy első szerkesztőségi szobája volt.

Magam sem tudom még, hogy ezeknek az épületeknek, a kő és habarcs körbefogta térfogatnak vagy az északi szélesség és a keleti hosszúság földrajzi koordinátákkal egészen pontosan meghatározható helyeinek a tömegvonzása teszi-e, vagy az örök bolygó Ady és Szindbád csillagának évszázadon túl is ható gravitációja az, ami a tér és az idő szövetén át is állandó erővel hatott és hat rám és az elmúlt huszonegynéhány évben bejárt útra. Jó tudni, hogy azokhoz a helyekhez lehetett és lehet valami kevéske közöm, amelyekhez nekik is közük volt egykoron.

Vannak házak, amelyeknek van valami időtlen vonzerejük. Mintha ezeknek az épületeknek meglenne a maguk saját gravitációja, mintha valamiféle gravitációs alappontként működnének téren, időn és történelmen át. Alkotó energiák, művészi sorsok és tehetségek keresztezik egymást, néha egyszerre, egyidőben, néha néhány emberöltőnyi távolságban, de pontosan ugyanott, ugyanabban a különös metszéspontban.

Erre Londonban, néhány saroknyira csak az Oxford Circustől, egy jobbára csendes kis utcában, egy keskeny, háromemeletes, fehér falú ház előtt állva ébredtem rá. A Brook Street 25. szám alatt, a ház falán kék, kerek tábla hirdeti, hogy 1968–69-ben itt, az első emeleten bérelt lakást Hendrix. Elképesztően kicsi a világ, és elképesztő gravitációja lehet ennek a kis londoni épületegyüttesnek – vagy ki tudja, miféle kozmikus erővonalak keresztezhetik itt, a Mayfair e kitüntetett pontján egymást, valami különös sűrűséget adva térnek és időnek –, mert mindössze 245 évvel Hendrix előtt a Brook Street 23-ba, éppen Hendrix falszomszédságába költözött – és aztán élt és alkotott itt egészen 36 éven át – Georg Friedrich Händel.

Álltam a két egybeépült ház előtt, a Brook Street 23–25-tel szemben, és arra gondoltam, hogy milyen izgalmas, két idősíkon játszódó színdarabot lehetne írni a két komponista párhuzamos életéről, vagy csak egy-egy párhuzamos napjáról itt, ebben a londoni házban. Vagy egyszer egy novellában megírni azt, ahogy itt, az univerzum e különleges energiájú pontján, éppen e különösen erős gravitáció miatt megnyílt, mikroméretű féregjáraton keresztül információ szivárog át az idő szövetén, pontosan kétszáznegyvenöt évvel vissza, a múltba, Händel pedig egy álmatlan augusztusi éjszakán, szinte a semmiből, a falon, a végtelen időn és e féregjáraton át Hendrix gitárpengetését hallgatva kap ihletet a hamarosan bemutatandó Giulio Cesare egyik befejezetlen áriájához…

Mert hétfő reggeleken mintha csak Hendrix Crosstown Traffic-jét hallaná az ember, az araszoló forgalom ellenére ez éppen ugyanaz a zakatoló lüktetés. Ez az a dugó, az autódudák türelmetlen feleselése, a metróból a felszínre rajzó tömeg – mint hangyák a zápor utáni napsütésben – a Nyugatinál vagy a Corvin negyednél, ez egy és ugyanaz, mint amit Hendrix a torzított gitárra lefordított.

És éppen ugyanaz a város hétfő reggeli ritmusa itt, Budapesten is, mint hétezer kilométerre nyugatra, a sosem alvó Broadway és a nyugati 50. utca sarkán, és olyan, mint Londonban, a szüntelenül nyüzsgő és zsúfolt Oxford Circus-nél, vagy Lisszabonban, az Avenida da Liberdade felől a Restauradoresen át a Rossio tér felé haladó csúcsforgalomban. Mintha csak egyazon komponista álmodta volna meg ezt az összetettségében és lüktetésében is olyan elképesztően harmonikus ritmusképletet, a város pergő ütemét, a hétfő reggeli forgalom közlekedési lámpák vezényelte szimfóniáját. Napos időben, áprilisi hétfő reggeleken még a zajló tömegben is otthonosan és otthon tudom érezni magam ebben a zsúfolt lüktetésben – a fülemben többnyire Hendrix zenéjével.