Még nem lehettem több huszonegy évesnél, és nem volt nap, hogy ne hallottam volna azt a bizonyos magányos hegedűszót. Különös hegedű volt az, talán cselló is lehetett olykor, mélyebb és szomorúbb regisztereken szólaltatva meg a szív húrjait. Nem volt édes és nem volt andalító, szomorú zene volt inkább, és magába forduló. Krúdy hegedűszavát hallottam, azt hiszem.
Később is szólt persze ez a hegedűmuzsika, de ritkábban már, leginkább ősszel, úton és reggeleken. És néha egy fekete zongora szólt, mintha csak Chopint játszott volna egy láthatatlan muzsikus. Olyan árva és olyan átható zongoraszó, amilyet talán csak Zelazowa Wolában hallani, ahol az alacsony, fehér ház körül, a hatalmas parkban az évszázados gesztenyefák tenyérnyi levelei is Chopin muzsikáját játsszák a szélben.
Nem képzelgés volt ez a halk zeneszó, és nem is a fejemben szólt, inkább csak a lelki füleimmel hallottam – már amennyire lelki fülei, mint olyanok lehetnek az embernek –, mert valahol a szívben szólt és visszhangzott ez a hegedűmuzsika, és a bal kamra hátsó falának húrjain vetett különös hullámokat. Saint-Exupéryt kölcsönözve tudtam, valami különös bizonyossággal voltam tisztában vele, hogy jól csak a szívével hall az ember, és hogy ami igazán lényeges, az a fülnek hallhatatlan.
Szólt ez a hegedűszó, ez a cselló vagy a fekete zongora – de mindig csak egyetlen hangszer hangja hallatszott. Illatokat keltett életre, olykor színeket szült és hangulatokat ringatott. Aztán ezek az illatok és színek és hangulatok egy furcsa kirakósban verssorokká álltak össze. Mintha csak verssé kottáztam volna ezt a különös muzsikát, egyszerre dallama és ritmusa lett az egymás után rakott szavaknak. A papírra vetett sorok közül pedig halkan bár, de sokáig és messzire hallatszott annak a hegedűnek a dallama.
És a dallamok egyre biztosabb verslábakon jöttek, sorra, egymás után. Titá, titá, titá – visszhangozták kezdetben a jambusok a szív dobogását, vagy táti módra, öregesen bicegtek és sántikáltak, mint egy vidéki színtársulat nyugdíjas másodhegedűsei: a trocheusok. Néha volt, hogy kacagva csúfolódtak a tátititáikkal a choriambusok a határozott léptű, komoly spondeusokon. De a párás, őszi reggeleken mindig a daktilusok táncot lejtő ritmusára szólaltak meg körkörös dallamukkal a valcerek.
Egyenesen szentségtörésnek tartottam volna ekkoriban számítógépen verset írni. Ezt a bizonyos hegedűszót csak tollal, sőt, leginkább csak tussal szabadott kottázni, esetleg az írógép kattoghatta még a verssorok ritmusát. Egyfajta szertartás volt verset írni: kicsit lázas másállapot, kicsit az áldozás és az áhítat hagyománya, kicsit talán régies konfirmáció, amelybe nem fért bele az, hogy holmi szívtelen processzorok rideg bitekre bontsák annak a hegedűnek a dallamát. Kicsit talán úgy volt ez, mint a lézerlemezekkel: már nem sercegett és nem ugrott rajtuk a tű, de valahol éppen a lélek veszett el a fekete bakelitekhez képest a túlontúl sterilizált hangban.
Aztán rájöttem persze, hogy nem megszentségtelenítés az, amit a processzor művel a számítógépre írt verssorokkal. Kottáz ő is – csak tovább kottázza annak a bizonyos hegedűnek a dallamát. A karaktereket, a betűket, sőt: a sokat mondó gondolatjeleket és a szüneteket is elemeire bontja és a kettes számrendszerbe ülteti át, egyesekké és nullákká, tulajdonképpen csupa tikké és tákká alakítva a vers sorait. Mintha csak morzejelként továbbítaná a hegedű minden egyes hangját a merevlemezre. A túloldalon pedig, amikor a vers kijön a nyomtatóból, ezek az egyesek és a nullák megint betűkké, aztán a betűk hangokká, végül dallammá és ritmussá állna össze. És a sorok közül – persze csak ha jól kottázta az ember – nem vész el az a bizonyos hegedűmuzsika.
Olyan jó lenne megnézni egyszer, hogy a kettes számrendszerre bontva vajon milyen ritmusképletet adhatnak ki a Hetedik ecloga gyönyörű hexametereinek daktilusai és spondeusai…
A bejegyzés trackback címe: