Végtelenített, nagy vonatút ez a dzsesszlemez. Éppen
Coltrane fújja a kéklő szaxofonon. Legalább száz
évvel ringat vissza az őszi időben a ritmus.
Dünnyög a bőgő, s közben a seprű játszik a cinnel,
míg zakatol, s míg csattog a váltók hosszu során át.
Dzsesszmozdony: kiereszti a gőzt egy kósza futammal.

Cirka kilencszáztízbe repít el, messze, a tenger-
parti hotelbe: szivarfüsttel boritott el az éjjel.
Halkan szól csak a dzsessz, mig a tenger a partra morajlik,
és a fövenyre teríti a reggel a csillagokat. Már
vár ez a mozdony, vinne tovább a hegyekbe. Fehér gőzt
fúj, s a kazán felfűtve. A dzsessz szól. Hosszu az út még.

Mondd, Miatyánk, ki a mennyekben: vajon ujjak a templom-
tornyok a tájban, a kéklő völgyek messzi ölében?
Ujjak, amik mind rád mutogatnak, téged okolnak,
tőled várják mind csak a választ arra, amit nem
tudhat az ember e furcsa világról? Égre mutatni
épültek meg a tornyok, s állnak a századokon túl?

Mondd, ember, vajon inkább isteni ujjak a tornyok?
Ujjak, amiknek a dolga figyelmeztetni a jóra,
égre meredve a délceg nyárfák hosszu során túl?
Tornyok, amiknek a dolga, hogy árnyékával a bűntől
intse az embert? Akkor e tornyok lelki iránytűk,
védővárai, masszív kőbástyái a hitnek?

Fent a toronyban fertályóránként a harang szól,
ritmust adva a létnek a kósza, időtlen időben,
hogy ne feledd: ismét rövidebb lett, s elfogy az élet.