Az első pipámat Lisszabonban vettem, egy kézműves, olasz Bartoli-pipát, hozzá Brüsszelben vettem portói vörösborba áztatott, német pipadohányt – és tudtam, hogy, így ez már önmagában is maga az egységes belső piac, a színtiszta, határtalan Európa. Szép, bordós-vöröses pipa az enyém, a cserjés hanga szépen erezett, öreg gyökeréből, talán Toszkána, talán Korzika napsütötte földjéből, gondosan, kézzel faragva. És bár az első pipázástól még szédültem kicsit – emlékszem, lisszaboni este volt, február elején is kora nyári idő, a Praça do Comérción, a szobor talapzatán ültem, és szívtam magamba a mediterrán város és az óceán illatát, és akkor és ott talán nem csak a pipadohány erős füstje szédített, hanem a lisszaboni este is –, de hamar ráéreztem, hogy pipára gyújtani az igazi szertartás, és hogy ehhez képest cigarettázni csak rutin, csak beidegződés, egy automatikusan rögzült mozdulatsor csupán.

Pipázni csak elmélyülten és lassan lehetséges, nem lehet például vezetés közben, sem az utcán rohanva. A pipára gyújtáshoz ugyanis leül és megterít az ember, mintha csak egy jó uzsonnához készülne. Akkurátus mozdulatokkal csippenti fel a dohányt, és tömi a pipába, majd akkurátusan gyújtja meg, apró, óvatos szippantásokkal, és csakis gyufával. A pipázás folyamatos odafigyelést és koncentrációt igényel, elmélyült, lassú és fegyelmezett szippantásokat – nem a cigarettások olykor gyors és ideges mozdulatait –, hogy a dohány mindig éppen úgy és annyira izzék, és éppen olyan hőmérsékletű és intenzitású legyen benne a parázs, amekkora mellett a legszebb aromáit ki tudja adni a pipafüst.

Pipázni a mindennapok ünnepe, a félórás-órás szünet a napban, a lehiggadás, az elemelkedés és a türelem szertartása. A pipafüst egyszerre felemel és kiragad a zaklatott térből és a rohanó időből, lebegtet kissé, miközben mégis kristálytiszta gondolkodásra sarkall. Segít egy darabidőre szünetet tartani és talán megállítani is a múló időt. Segít, hogy a valóság őrült forgatagában megtalálja az ember a maga belső gravitációs alappontját, ahol ha csak egy pipatömésnyi időre is, de meg tud állni, biztosan és két lábbal a földön, és a hétköznapok szédületében is tiszta fejjel tudja látni önmagát és a világot maga körül. Pipázni olyan, mintha csak jógázna az ember – de kétségkívül kényelmesebb.

Kell ez a szertartás, kell a pipázás ünnepélyessége és ez a félórás, meditatív szünet, különösen akkor, amikor nap mint nap folyamatosan lüktet körülötted a város, és amikor folyamatosan szédüli az ember a város ritmusát.

A parafadugó alatt, az öblös zöld üvegben rejtező, igazi portói pontosan az a bor, amivel egy jó vacsora után olyan átkozottul jól tud esni kiülni a teraszra, ami az óceánra néz, vagy csak az esti városra, magasan a háztetők felett, és rágyújtani, de nem cigarettára persze, hanem egy jó pipára. Mert pipázni szertartást jelent.

Alig múlhattam húszéves, amikor rendszeresen és szertartásosan cigarettáztam, vagy legalábbis szerettem, volna azt hinni, hogy milyen mélyen szertartásos maga a mozdulat, a gyufa sercentése, és szertartás az is, ha elgondolkodva és ábrándos arccal, már-már sóhajtva fújom ki egészen lassan a füstöt. Gondosan ügyeltem persze, hogy még véletlenül se tüdőzzem le, és azért, hogy a dohányzás tényleg maradjon annak, aminek szántam: szertartásnak, mindig csak jó és drága cigarettákat szívtam, Dunhillt és Davidoffot talán. A cigarettázás szeretete aztán máig megmaradt: bár már sosem szívom, de van egy pillanat, amit ma is nagyon szeretek. Éppen a rágyújtás pillanata ez, az a néhány röpke másodperc, amikor először kap bele a láng a cigarettapapír szélébe és először izzik fel a sodrott dohány. Ennek az egy pillanatnak van ugyanis egy különös illata, ami egészen hamar elillan, mintha sosem lett volna, amint gomolyogni kezd és kesernyéssé lesz a cigarettafüst, de ezt a pillanatnyi illatot, a rágyújtás illatát ma is keresem.

Nincs olyan, hogy ne jutna eszembe az olykor kétszázéves dél-portugál paratölgyek pőre szomorúsága, amikor bort bontok éppen, és a parafadugó csak nehezen akarja megadni magát. Makacskodik még, talán ragaszkodna ő is a szőlőből érlelt nedűhöz, vagy csak megszolgálja, amiért készült, és védi, amíg csak bírja az üvegbe zárt kincset, aztán végül enged a dugóhúzó erejének és vele a szomjamnak, és előbb kicsit nyikorogva, majd önmagát végképp megadva, halk pukkanással hagyja el a borosüveg nyakát.

Olyan nagyon szomorú látványt nyújtanak a paratölgyligetek Lisszabontól délre, úton Algarve felé, az autópálya mentén, a dombok oldalában. A törzsük felkopaszítva embermagasságig, vagy talán egy kicsit még föntebb is, amíg a dolgos kéz elér, megfosztva e fákat a kérgüktől. Embermagasságig vöröslik a frissen fosztott paratölgyek pőre törzse, afölött – egy képzeletben egészen pontosan meghúzható vonaltól felfelé – maradt csak meg a szürkésfekete kéreg. Állnak a pőre paratölgyek, egymástól alig ligetes távolban, mégis olyan nagyon egyedül, már-már megalázottan, és Kolontár házai jutnak eszembe róluk, ahol a házfalakon pontosan látszott a vöröslő sávból – igen, minden egyes ház falán, egy magasságig –, hogy meddig is ért a szörnyű, iszapos áradat.

Úgy tartják, hogy egy-egy paratölgy akár kétszázötven évig is elélhet, a törzséről pedig – szigorúan a huszonötödik év után – kilencévente hántható le újra és újra a kéreg. Kilenc hosszú éven át növeszt új kérget a vörös törzsre – mintha csak új hámot növesztene az eleven, nyúzott sebre –, aztán kilencévente újra és újra a saját testéből ad parafát, dugónak.

Carne de Porco à Alentejana. Így hívják azt a hagyományos portugál egytálételt, amiről a leginkább a mi pörköltünk jut az eszembe. Gondosan egyenletes kockára vágott és egy éjszakán át pácolt sertéshúst pirítanak meg apróra vágott hagymán – itt még a hagyma is annyira más –, néhány gerezd fokhagymán és aprított paradicsomon, sóval, borssal és hogy színe legyen, egy teáskanálnyi pirospaprikával fűszerezik, majd fehérborral felöntik és párolják. Amikor pedig már szinte teljesen puhára főtt a hús, amikor már az illatok és a színek is olyan nagyszerűen összeállnak, ízbeli összhangzattanból színjeles produkcióként, mint ahogyan egy nagyzenekarban a finom szólamok teszik teljessé és katartikus erejűvé a szimfóniát, akkor a főzés utolsó néhány percére, amolyan grand fináléként frissen vágott petrezselymet és apró kagylót kevernek bele.

Lisszabonban leginkább ezt eszem, vagy grillezett kardhalat friss, vegyes salátával a Bairro Alto macskaköves sikátorainak vagy a Rossio és a Praça do Comérció közötti utcák apró éttermeinek valamelyikében, ahol furcsa halak és rákok várnak türelemmel és némán a sorsukra az akváriumokban, vagy hevernek már bevégeztetve, de szemmel láthatóan frissen egy-egy nagy tálcányi jégen. Egyszerű, csempézett falak közt, kockás abrosz mellett ebédelek, hozzá észak-portugál vinho verdét kérek, szó szerinti fordításban zöld bort, ami persze a nevével ellentétben minden, csak éppen zöld nem, fehér, vörös vagy éppen rozé viszont egyaránt lehet. De mindenképpen fiatal bor ez, zöldfülű még, nemrég palackozott, friss, könnyű és szénsavas. Egészen más műfaj, mint az éveken át parafadugós palackban érlelt, édes, nehéz és erős vintage portói.

A legnagyszerűbb olvasói visszajelzést – vagy mondhatnám úgy is: a legnagyobb írói sikeremet – is a vörösboros marhapörköltnek köszönhetem. A lapnál, ahol dolgoztam, a hétvégi számban jelent meg egy rövid jegyzetem – könnyed, rövid hétvégi írás, semmi komoly, inkább csak egy futó érzés, Krúdy hangulatában, nem több, mint egy jóleső sóhajtás szavakba öntve – arról, hogy hogyan is készül a marhapörkölt, hogy hogyan kell érzéssel apró kockákra vágni a hagymát; hogy mikor megy bele a pirospaprika, a kömény és a bors, és arról az apró titokról, hogy a vörösbor mellé mindig kell tenni bele három szem szegfűszeget. Nem többet és nem kevesebbet, egészen pontosan három szemet, ami kiemeli a bor ízének rejtett árnyalatait. (Az ismert fotós, T. például arra esküszik, hogy inkább őrölt kávé kell bele, éppen egy kávéskanálnyi csupán. Erről egyszer egy állófogadáson beszélgettünk, fent a Várban, a Dunára néző teraszon – ahol a vonósnégyes éppen Haydn-t játszott talán –, elmélyülten a marhapörkölt fölött, ami nem volt vörösboros ugyan, de harmonikus volt és puha, és Haydn, egy pohár Cabernet Sauvignon és a juhtúrós sztrapacska mellé igazán jól esett a május eleji délidőben.)

Ekkoriban, mármint a marhapörkös jegyzet megjelenése környékén találták ki a lapnál – csak hogy a nap mint nap olvasott nevek mellé arcokat is tudjon társítani a Nyájas Olvasó –, hogy a szerző portréfotóját is odanyomtatják a jegyzetek, kommentárok és más szubjektív írások mellé. Így hát én is ott mosolyogtam iniciálé gyanánt a vasárnapi szám harmadik oldalán, a marhapörköltös jegyzet mellett, ami komoly írásműnek semmiképpen sem volt nevezhető, de azt hiszem, lehetett benne egy sóhajtásnyi szépirodalom, egy futó hangulat, amitől akkor és ott, egy napsütéses vasárnap délelőttön – amíg rá nem pucolta a krumplit az ember – talán jól esett elolvasni.

Én igazán csak némi kenyeret és húsz deka párizsit szerettem volna venni ezen a vasárnap délelőttön a sarki ábécében, mire a felvágottas pultnál a boltos hölgy – akivel korábban soha egy szót sem váltottam – rám mosolygott, és csak annyit mondott: szerkesztő úr, abból inkább ne tessék vinni, az már nem friss…

Soha ekkora irodalmi siker nem talált meg több, és soha ilyen jól olvasói visszajelzés nem esett még nekem – azóta sem, pedig legalább tizenöt éve már ennek –, mint akkor és ott ez az apró, őszinte gesztus, a boltos hölgy e figyelmessége a vasárnapi jegyzetemre.

Biztos támaszt és állandó igazodási pontot tud adni az időmérték. Tartást ad a versnek és tartást ad a verselőnek is. Beleborzongok, ha arra gondolok, milyen tartás és micsoda belső erő kellett Radnótinak ahhoz, hogy gyönyörű és pontos metrumokkal írjon, ott, a földi pokolban, sort sor alá tapogatva. És hogy ezt a belső erőt és tartást az élni akaráson túl talán éppen maga a klasszikus versforma, a hexameter nyújtotta menedék adta.

Azt gondolná az ember, hogy időmértékes verset írni matekozás, ahol folyamatosan számolni kell, meg méricskélni a verslábak hosszát, és ösztönös, belülről jövő, ihletett írás helyett mértani pontossággal szerkeszteni a verssorokat. Pedig sokkal inkább valamiféle ihletett kirakósdi ez, ösztönös játék, semmint versmérnöki munka, azt gondolom.

Nem sok élőbeszéd-közelibb klasszikus versforma van, mint a magyar hexameter. Ha ösztönösen és belülről jönnek a verssorok, nem kell megerőszakolni a hosszú magánhangzókat, magától lesz meg a hat versláb, és magától lesz egészen véletlenül éppen tá-ti-ti, vagyis daktilus az ötödik. Valahogyan éppen így jön ki, és kész. Emlékszem, egyszer F.-fel, a költővel beszélgettünk erről, meg arról, hogy az egyik kötete éppen egy időmértékes verssel indul, mire F. annyit mondott: …és igen, ez volt életem első hexameterje. Tette pedig mindezt egy spontaneitásában is hibátlan hexameterben megfogalmazva…

Annak idején úgy éreztem, hogy egy statisztikakönyvet is át tudnék írni a matematika tudományához mérten tökéletesen pontos hexameterekbe vagy disztichonokba – mintha valamiféle világrengető varázserőt adott volna az időmértékes verselés képessége. És hányszor, de hányszor eljátszottam a gondolattal, hogy szakácskönyvet írjak szép, magyar hexameterekben, ahol is a vörösboros marhapörkölt receptje valahogy így indulna: Hallgasd csak, hogy sercen az apró hagyma a zsíron, / s míg üvegesre pirítod, vágjad a paprikakockát…

És a dallamok egyre biztosabb verslábakon jöttek, sorra, egymás után. Ti-tá, ti-tá, ti-tá – visszhangozták kezdetben a jambusok a szív dobogását, vagy tá-ti módra, öregesen bicegtek és sántikáltak, mint egy vidéki színtársulat nyugdíjas másodhegedűsei: a trocheusok. Néha volt, hogy kacagva csúfolódtak a tá-ti-ti-táikkal a choriambusok a határozott léptű, komoly spondeusokon. De a párás, őszi reggeleken mindig a daktilusok táncot lejtő ritmusára szólaltak meg körkörös dallamukkal a valcerek.

Egyenesen szentségtörésnek tartottam volna ekkoriban számítógépen verset írni. Ezt a bizonyos hegedűszót csak tollal, sőt, leginkább csak tussal szabadott kottázni, esetleg az írógép kattoghatta még a verssorok ritmusát. Egyfajta szertartás volt verset írni: kicsit lázas másállapot, kicsit az áldozás és az áhítat hagyománya, kicsit talán régies konfirmáció, amelybe nem fért bele az, hogy holmi szívtelen processzorok rideg bitekre bontsák annak a hegedűnek a dallamát. Kicsit talán úgy volt ez, mint a lézerlemezekkel: már nem sercegett és nem ugrott rajtuk a tű, de valahol éppen a lélek veszett el a fekete bakelitekhez képest a túlontúl sterilizált hangban.

Aztán rájöttem persze, hogy nem megszentségtelenítés az, amit a processzor művel a számítógépre írt verssorokkal. Kottáz ő is – csak tovább kottázza annak a bizonyos hegedűnek a dallamát. A karaktereket, a betűket, sőt: a sokat mondó gondolatjeleket és a szüneteket is elemeire bontja és a kettes számrendszerbe ülteti át, egyesekké és nullákká, tulajdonképpen csupa tikké és tákká alakítva a vers sorait. Mintha csak morzejelként továbbítaná a hegedű minden egyes hangját a merevlemezre. A túloldalon pedig, amikor a vers kijön a nyomtatóból, ezek az egyesek és a nullák megint betűkké, aztán a betűk hangokká, végül dallammá és ritmussá állna össze. És a sorok közül – persze csak ha jól kottázta az ember – nem vész el az a bizonyos hegedűmuzsika.

Olyan jó lenne megnézni egyszer, hogy a kettes számrendszerre bontva vajon milyen ritmusképletet adhatnak ki a Hetedik ecloga gyönyörű hexametereinek daktilusai és spondeusai…

Még nem lehettem több huszonegy évesnél, és nem volt nap, hogy ne hallottam volna azt a bizonyos magányos hegedűszót. Különös hegedű volt az, talán cselló is lehetett olykor, mélyebb és szomorúbb regisztereken szólaltatva meg a szív húrjait. Nem volt édes és nem volt andalító, szomorú zene volt inkább, és magába forduló. Krúdy gordonkájának szavát hallottam, azt hiszem.

Később is szólt persze ez a hegedűmuzsika, de ritkábban már, leginkább ősszel, úton és reggeleken. És néha egy fekete zongora szólt, mintha csak Chopint játszott volna egy láthatatlan muzsikus. Olyan árva és olyan átható zongoraszó, amilyet talán csak Zelazowa Wolában hallani, ahol az alacsony, fehér ház körül, a hatalmas parkban az évszázados gesztenyefák tenyérnyi levelei is Chopin muzsikáját játsszák a szélben.

Nem képzelgés volt ez a halk zeneszó, és nem is a fejemben szólt, inkább csak a lelki füleimmel hallottam – már amennyire lelki fülei, mint olyanok lehetnek az embernek –, mert valahol a szívben szólt és visszhangzott ez a hegedűmuzsika, és a bal kamra hátsó falának húrjain vetett különös hullámokat. Saint-Exupéry-t kölcsönözve tudtam, valami különös bizonyossággal voltam tisztában vele, hogy jól csak a szívével hall az ember, és hogy ami igazán lényeges, az a fülnek hallhatatlan.

Szólt ez a hegedűszó, ez a cselló vagy a fekete zongora – de mindig csak egyetlen hangszer hangja hallatszott. Illatokat keltett életre, olykor színeket szült és hangulatokat ringatott. Aztán ezek az illatok és színek és hangulatok egy furcsa kirakósban verssorokká álltak össze. Mintha csak verssé kottáztam volna ezt a különös muzsikát, egyszerre dallama és ritmusa lett az egymás után rakott szavaknak. A papírra vetett sorok közül pedig halkan bár, de sokáig és messzire hallatszott annak a hegedűnek a dallama.

Amikor törékennyé és bizonytalanná válik a világ, olyankor magába néz, és az otthont, a gyökereit, a viszonyítási pontot, a kályhát, tulajdonképpen a maga gravitációs alappontját keresi az ember. Ezt pedig a legritkább esetben találni meg otthon. Ehhez kell gépre ülni és kiszakadni a megszokásból, a monoton hétköznapok térfogatából. Ehhez kell hazamennem, időről időre, Lisszabonba.

Persze lehetne az otthon a város, ahol kisgyermek voltam, és lehetne otthon a másik város is, ahol tulajdonképpen felnőttem. Tizennégy év itt is és tizennégy év ott is az életből. Ehhez is, ahhoz is közöm volt és innen is, onnan is hoztam magammal valamit. Lehetnék otthon ott is, ahol a fiam született – kétségkívül fontos és erős kötés és kötődés ez is. És lehetne az otthon az is, ahol hírlapíró voltam, majdnem tíz éven át.

Hírlapírónak lenni akkor még rang volt, azt hiszem. Debreceni újságírónak lenni pedig különösen. Krúdy, Ady és Móricz Zsigmond – hosszú lenne felsorolni, hogy kik jelentették a debreceni hírlapírás múltját, hogy kik adtak rangot ennek a mesterségnek egykoron. Rangot, ami mostanra szinte emlék csupán, egy sárguló könyv málló lapjai az antikvárium kirakatában. Van, aki még nagyra tartja és megbecsüli, de van, aki szerint már csak a szemétdombra való, idejétmúlt ócskaság.

Varázsos élmény volt Debrecenben hírlapírónak lenni, és pénteken délután, lapzárta után frissen csapolt barna sört inni a diófa alatt, az asztalra könyökölve, költőkkel és szerkesztőkkel, oda-odaköszönő színészekkel, annak a háznak az udvarán, amelynek emeleti kis szobáiban annak idején a Debreceni Ellenőr szerkesztősége működött, és ahol a tizenéves Krúdy – talán 1892-ben – otthonról elszökve először hírlapírónak állt. Akkor, ott, még éppen tizenéves, kezdő hírlapíróként, az udvari diófa alatt a sörfoltos asztalra könyökölve és megilletődötten hallgatva a költők és szerkesztők beszélgetéseit, már verseket érleltem magamban, és azt éreztem, hogy ifjú Szindbádként végre talán otthon vagyok, otthon a hírlapírásban és az irodalomban.

Sosem értettem, hogy miért, hogy miféle isten nevében hirdettek és hirdetnek időről időre vallásháborút az emberi történelemben. Mert abban biztos vagyok, hogy nem isten nevében öl az, aki istenre hivatkozva öl. Mint ahogyan saját akaratomból római katolikusnak keresztelve biztos vagyok abban is, hogy Allah, Jahve és az Isten valójában egy és ugyanaz a teremtő erő és világot mozgató energia, az pedig a hit egésze, a belső Isten-hang – erkölcs, becsület, tisztesség, szeretet és lelkiismeret – megléte szempontjából már tényleg csak részletkérdés, hogy éppen Jézust, Mohamedet vagy helyettük ki tudja, melyik ószövetségi prófétát tiszteli jobban az ember.

Mennyivel békésebbek lettek volna az elmúlt évszázadok, és mennyivel szabadabb hely lenne ma a világ és benne Európa, ha e három vallás jegyében nem a különbségeket, hanem leginkább a közös pontokat, e három vallásnak – mint egy hatalmas Isten-fa ágainak – a közös gyökereit keresték volna századokon át, és persze prédikálnák ma is a szónokok.