17.

Biztos támaszt és állandó igazodási pontot tud adni az időmérték. Tartást ad a versnek és tartást ad a verselőnek is. Beleborzongok, ha arra gondolok, milyen tartás és micsoda belső erő kellett Radnótinak ahhoz, hogy gyönyörű és pontos metrumokkal írjon, ott, a földi pokolban, sort sor alá tapogatva. És hogy ezt a belső erőt és tartást az élni akaráson túl talán éppen maga a klasszikus versforma, a hexameter nyújtotta menedék adta.

Azt gondolná az ember, hogy időmértékes verset írni matekozás, ahol folyamatosan számolni kell, meg méricskélni a verslábak hosszát, és ösztönös, belülről jövő, ihletett írás helyett mértani pontossággal szerkeszteni a verssorokat. Pedig sokkal inkább valamiféle ihletett kirakósdi ez, ösztönös játék, semmint versmérnöki munka, azt gondolom.

Nem sok élőbeszéd-közelibb klasszikus versforma van, mint a magyar hexameter. Ha ösztönösen és belülről jönnek a verssorok, nem kell megerőszakolni a hosszú magánhangzókat, magától lesz meg a hat versláb, és magától lesz egészen véletlenül éppen tá-ti-ti, vagyis daktilus az ötödik. Valahogyan éppen így jön ki, és kész. Emlékszem, egyszer F.-fel, a költővel beszélgettünk erről, meg arról, hogy az egyik kötete éppen egy időmértékes verssel indul, mire F. annyit mondott: …és igen, ez volt életem első hexameterje. Tette pedig mindezt egy spontaneitásában is hibátlan hexameterben megfogalmazva…

Annak idején úgy éreztem, hogy egy statisztikakönyvet is át tudnék írni a matematika tudományához mérten tökéletesen pontos hexameterekbe vagy disztichonokba – mintha valamiféle világrengető varázserőt adott volna az időmértékes verselés képessége. És hányszor, de hányszor eljátszottam a gondolattal, hogy szakácskönyvet írjak szép, magyar hexameterekben, ahol is a vörösboros marhapörkölt receptje valahogy így indulna: Hallgasd csak, hogy sercen az apró hagyma a zsíron, / s míg üvegesre pirítod, vágjad a paprikakockát…