A legnagyszerűbb olvasói visszajelzést – vagy mondhatnám úgy is: a legnagyobb írói sikeremet – is a vörösboros marhapörköltnek köszönhetem. A lapnál, ahol dolgoztam, a hétvégi számban jelent meg egy rövid jegyzetem – könnyed, rövid hétvégi írás, semmi komoly, inkább csak egy futó érzés, Krúdy hangulatában, nem több, mint egy jóleső sóhajtás szavakba öntve – arról, hogy hogyan is készül a marhapörkölt, hogy hogyan kell érzéssel apró kockákra vágni a hagymát; hogy mikor megy bele a pirospaprika, a kömény és a bors, és arról az apró titokról, hogy a vörösbor mellé mindig kell tenni bele három szem szegfűszeget. Nem többet és nem kevesebbet, egészen pontosan három szemet, ami kiemeli a bor ízének rejtett árnyalatait. (Az ismert fotós, T. például arra esküszik, hogy inkább őrölt kávé kell bele, éppen egy kávéskanálnyi csupán. Erről egyszer egy állófogadáson beszélgettünk, fent a Várban, a Dunára néző teraszon – ahol a vonósnégyes éppen Haydn-t játszott talán –, elmélyülten a marhapörkölt fölött, ami nem volt vörösboros ugyan, de harmonikus volt és puha, és Haydn, egy pohár Cabernet Sauvignon és a juhtúrós sztrapacska mellé igazán jól esett a május eleji délidőben.)
Ekkoriban, mármint a marhapörkös jegyzet megjelenése környékén találták ki a lapnál – csak hogy a nap mint nap olvasott nevek mellé arcokat is tudjon társítani a Nyájas Olvasó –, hogy a szerző portréfotóját is odanyomtatják a jegyzetek, kommentárok és más szubjektív írások mellé. Így hát én is ott mosolyogtam iniciálé gyanánt a vasárnapi szám harmadik oldalán, a marhapörköltös jegyzet mellett, ami komoly írásműnek semmiképpen sem volt nevezhető, de azt hiszem, lehetett benne egy sóhajtásnyi szépirodalom, egy futó hangulat, amitől akkor és ott, egy napsütéses vasárnap délelőttön – amíg rá nem pucolta a krumplit az ember – talán jól esett elolvasni.
Én igazán csak némi kenyeret és húsz deka párizsit szerettem volna venni ezen a vasárnap délelőttön a sarki ábécében, mire a felvágottas pultnál a boltos hölgy – akivel korábban soha egy szót sem váltottam – rám mosolygott, és csak annyit mondott: szerkesztő úr, abból inkább ne tessék vinni, az már nem friss…
Soha ekkora irodalmi siker nem talált meg több, és soha ilyen jól olvasói visszajelzés nem esett még nekem – azóta sem, pedig legalább tizenöt éve már ennek –, mint akkor és ott ez az apró, őszinte gesztus, a boltos hölgy e figyelmessége a vasárnapi jegyzetemre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.