14.

Amikor törékennyé és bizonytalanná válik a világ, olyankor magába néz, és az otthont, a gyökereit, a viszonyítási pontot, a kályhát, tulajdonképpen a maga gravitációs alappontját keresi az ember. Ezt pedig a legritkább esetben találni meg otthon. Ehhez kell gépre ülni és kiszakadni a megszokásból, a monoton hétköznapok térfogatából. Ehhez kell hazamennem, időről időre, Lisszabonba.

Persze lehetne az otthon a város, ahol kisgyermek voltam, és lehetne otthon a másik város is, ahol tulajdonképpen felnőttem. Tizennégy év itt is és tizennégy év ott is az életből. Ehhez is, ahhoz is közöm volt és innen is, onnan is hoztam magammal valamit. Lehetnék otthon ott is, ahol a fiam született – kétségkívül fontos és erős kötés és kötődés ez is. És lehetne az otthon az is, ahol hírlapíró voltam, majdnem tíz éven át.

Hírlapírónak lenni akkor még rang volt, azt hiszem. Debreceni újságírónak lenni pedig különösen. Krúdy, Ady és Móricz Zsigmond – hosszú lenne felsorolni, hogy kik jelentették a debreceni hírlapírás múltját, hogy kik adtak rangot ennek a mesterségnek egykoron. Rangot, ami mostanra szinte emlék csupán, egy sárguló könyv málló lapjai az antikvárium kirakatában. Van, aki még nagyra tartja és megbecsüli, de van, aki szerint már csak a szemétdombra való, idejétmúlt ócskaság.

Varázsos élmény volt Debrecenben hírlapírónak lenni, és pénteken délután, lapzárta után frissen csapolt barna sört inni a diófa alatt, az asztalra könyökölve, költőkkel és szerkesztőkkel, oda-odaköszönő színészekkel, annak a háznak az udvarán, amelynek emeleti kis szobáiban annak idején a Debreceni Ellenőr szerkesztősége működött, és ahol a tizenéves Krúdy – talán 1892-ben – otthonról elszökve először hírlapírónak állt. Akkor, ott, még éppen tizenéves, kezdő hírlapíróként, az udvari diófa alatt a sörfoltos asztalra könyökölve és megilletődötten hallgatva a költők és szerkesztők beszélgetéseit, már verseket érleltem magamban, és azt éreztem, hogy ifjú Szindbádként végre talán otthon vagyok, otthon a hírlapírásban és az irodalomban.