24.

Vannak házak, amelyeknek van valami időtlen vonzerejük. Mintha ezeknek az épületeknek meglenne a maguk saját gravitációja, mintha valamiféle gravitációs alappontként működnének téren, időn és történelmen át. Alkotó energiák, művészi sorsok és tehetségek keresztezik egymást, néha egyszerre, egyidőben, néha néhány emberöltőnyi távolságban, de pontosan ugyanott, ugyanabban a különös metszéspontban.

Erre Londonban, néhány saroknyira csak az Oxford Circustől, egy jobbára csendes kis utcában, egy keskeny, háromemeletes, fehér falú ház előtt állva ébredtem rá. A Brook Street 25. szám alatt, a ház falán kék, kerek tábla hirdeti, hogy 1968–69-ben itt, az első emeleten bérelt lakást Hendrix. Elképesztően kicsi a világ, és elképesztő gravitációja lehet ennek a kis londoni épületegyüttesnek – vagy ki tudja, miféle kozmikus erővonalak keresztezhetik itt, a Mayfair e kitüntetett pontján egymást, valami különös sűrűséget adva térnek és időnek –, mert mindössze 245 évvel Hendrix előtt a Brook Street 23-ba, éppen Hendrix falszomszédságába költözött – és aztán élt és alkotott itt egészen 36 éven át – Georg Friedrich Händel.

Álltam a két egybeépült ház előtt, a Brook Street 23–25-tel szemben, és arra gondoltam, hogy milyen izgalmas, két idősíkon játszódó színdarabot lehetne írni a két komponista párhuzamos életéről, vagy csak egy-egy párhuzamos napjáról itt, ebben a londoni házban. Vagy egyszer egy novellában megírni azt, ahogy itt, az univerzum e különleges energiájú pontján, éppen e különösen erős gravitáció miatt megnyílt, mikroméretű féregjáraton keresztül információ szivárog át az idő szövetén, pontosan kétszáznegyvenöt évvel vissza, a múltba, Händel pedig egy álmatlan augusztusi éjszakán, szinte a semmiből, a falon, a végtelen időn és e féregjáraton át Hendrix gitárpengetését hallgatva kap ihletet a hamarosan bemutatandó Giulio Cesare egyik befejezetlen áriájához…