Tavasz a Szív utcában

Egy vasárnap reggelre virradóra, minden előzetes bejelentés és beharangozás nélkül zöldbe borultak a fák a Szív utcában.

Egészen hirtelen, mondhatni meglepetésszerűen ment végbe a hársak e tavaszi színeváltozása, nem csoda, hogy az ember arra ébredt, vagyis hát – tekintettel arra, amilyen váratlanul és amilyen élénk színekbe történt az átmenet – a szó szoros értelmében ráébredt, hogy reggelre csak úgy fogta magát és kitavaszodott.

El is töprengett Szereti Olivér azon, hogy mennyire a fejük tetejére álltak mostanság az évszakok. Tél se volt már igazán jó néhány éve, az ősz a tavasszal, a tavasz meg az ősszel egybeért, és lassacskán a december is csak egy egészen kicsit volt hűvösebb a júliusnál. Nem csoda, hogy az ember már meg sem érzi, ha a kikelet közelít. Ezért történhetett így, egyik pillanatról a másikra az évszakváltás.

– No persze, globális felmelegedés, ózonlyuk, üvegház-hatás meg hasonlók... Akárcsak egy szeszélyes, szerelmes nő, olyan bolond a természet – dörmögte az orra alatt, csak úgy magamagának Szereti Olivér, aki az üvegház-hatásról egyébként viszonylagos pontossággal tudta is, hogy micsoda. A Napi Hírlap minapi számába írt cikket az egyetem egyik professzora arról, hogy a napsugarak nem a légkört, hanem a talajt melegítik elsődlegesen. A talajból visszaverődő hő melegíti a levegőt, ám a légkörben lévő szennyező anyagok, például a szénpor meg a mindenféle kacifántos nevű vegyületek úgy bezárják, úgy itt tartják a meleget, miként a paprikaültetvényeken a fóliasátrak.

Tisztában volt mindezzel Szereti Olivér, az üvegház-hatás kifejezést hallva mégis inkább asszociált azokra a házikó alakú, kék meg piros üvegből készült gyertyatartókra, amelyeket még karácsony előtt lehetett kapni a közeli parkban felállított bazársoron, mintsem a fóliasátrak jutottak volna eszébe.

Egyszóval egészen váratlanul, vasárnapra virradóra csak úgy kitavaszodott a Szív utcában, abban az utcában, ahol Szereti Olivér világéletében élni szeretett volna. Egészen pontosan azt a Szív utca és a Tavasz tér sarkán lévő, régi polgárházat nézte ki erre a célra magának már évek óta, amelynek embernyi magas emeleti ablakából több száz méteren át el lehetett látni a körúti kereszteződésnél található jelzőlámpákig. Igaz, késő tavasztól, amikorra már élénkzöld lombkoronát öltöttek magukra a hársfák, amelyeknek illata estéről estére úgy bódít, hogy abba a szív is belesajdul, már csak a lombok összefüggő zöld sátra felett láthatott el messzire az ember, a falevelek az emeleti lakás lakói elől elrejtették a közlekedőket, alig hallható zümmögéssé tompítva az amúgy forgalmas utca zaját.

A Szív utcában még egy parányi szökőkút is üzemelt, amit gondos kezek télire fóliával takartak le és bedeszkáztak, hogy szét ne fagyjon rajta a csodaszarvast ábrázoló faszobor. A szökőkút körötti padokon – amelyekbe haszontalan kezek girbe-gurba szíveket meg szeretlekjolikat véstek – szép időben rendszerint kismamák pihentek, a csobogó, valamilyen hóbortos ötlet folytán tényleg medencekékre festett medencében pedig a nyári melegben mindig akadt egy fagyira való aprópénz, amit a turisták szórtak oda, és amiért a srácoknak érdemes volt a tornacsukát lekapni a lábukról, és kihalászni a forintosokat.

Szereti Olivér továbbá abba a Szív utcába vágyott igazán, ahol csak nagyritkán esett az eső, akkor is leginkább éjszaka, csendesen. Olyankor esett, ha Szereti Olivérnek egy bús hangulatában éppen csavarogni támadt kedve, mert az esős, magányos éjszakákon néha még valamiféle különös boldogságot jelentett számára, amikor a szomorkás idő, az esőcseppek kopogása a kalapok karimáján tökéletes harmóniában állt mélabús lelkének finom, érzékeny rezonanciáival. Igaz, az utcák porát elverő, gyors záporok sem voltak Szereti Olivér kedve ellen valók, néha jólesett ugyanis bőrig áznia, ha utána máris kisütött a nap és a tócsák hamar felszáradtak, a fűnek és az útszéli bokroknak pedig olyan finom, nyári esőillatuk volt, amilyenre egyébként csak gyermekkora záporaiból emlékezett.

Mert a Szív utcában vasárnap reggelre kitavaszodott, és a járda menti virágágyásokban sárga és piros tulipán virított, így, április közepére szirmait bontogatta a nárcisz és a jácint, a fák hirtelen kizöldültek, a fehértörzsű nyírfákon az apró barkavirágzat mint ezernyi barna hernyó csüngött, a nyárfák sora pedig olyan hatást keltett ragacsos, furcsán fanyar illatú, sárga rügyeivel, mintha a régészek egy középkori katonasereg föld alól kiásott réz vagy éppen arany lándzsáit fényesítették volna újszerűre.

De lándzsa ide vagy oda, fegyverekről szó sem lehetett a környéken. Ebben az utcában ugyanis még lehetett közbiztonságról beszélni. Errefelé az elmúlt évek legsúlyosabb bűncselekményét egy némber követte el, azt beszélik, hogy ifjú szívek elrablásával. Kisebb csókok lopásáért pedig – még ha oly gyakorta és sorozatban történt is e galád cselekedet – soha senkit nem tartóztattak le a Szív utcában.

A Szív utca volt – már nevéből eredően is – a város szíve volt. Szereti Olivér pontosan tudta, és éppen ezért szeretett volna itt élni igazán, hogy a világ menetére is jelentős kihatással lévő, valóban lényeges és jelentőséggel bíró dolgok, úgymint az első szerelmek és a tavaszi csókok, mind-mind a városnak ezen felén születtek.

(A nyitókép forrása: kep-ter.blog.hu)