Görbül a száj lefelé: megereszkedik egyre az arcbőr,
      ettől lesz szomorúbb napról napra az arc.
Pókhálót karcol szemeidre a szürke november,
      és a tekintetedet hályogosítja a köd.

Lüktet a bluesban az élet, a véred e kortynyi vörösbor.
Tépi a lelket a hat húr, szíved a dobra figyel, mert
ördögi jambus a ritmusa, újra meg újra, elölről.
És a ti-tá, meg az újra ti-tá - mázsás ez a súly, de
felszabadít a csavargólétnyi sehonnanisággal.

Lassan megy le a nap, s a hegyek taraját nyalogatja.
Érzed, öregszel: fárad a szív és fárad az ész is.
Kint már hűvösödik. S e pohárka kadarka rozéval
s hozzá kék pipafüsttel csöndben zárul a hét is.