Szerencsefia

Felállt a zöld asztal mellől, és zsebre dugott kézzel a nyitott ablakhoz ment.
– Egy óra múlva pirkad – gondolta. Kezeit összekulcsolta a tarkóján, nyújtózott egyet. Fájt a feje az asztalt rejtő, sűrű cigarettafüsttől, a hangos, italos társaságtól, de az is lehet, hogy a borból volt egy kicsit sok ma éjszakára. Éppen vesztésre állt.
Elveszett ember – mondják rá a rokonok. A családban ő hasonlít leginkább anyai nagyapjára, ő örökölte a Hajós rossz csavargóvérét. Nagybátyja is, ha éppen ő a téma egy nagyobb családi összejövetelen, legyint egyet, aztán az ágyékára mutat, és csak ennyit mond: – Az a bolond?! Mindig a feje után megy.
Már csak így űznek gúnyt belőle a barátok, ismerősök. Pedig tizenhárom éves kora óta nem tesz többet, csupán csak meglátja a szépet.
Élt. A maga bohém létének öntörvényű szabályai szerint (A család persze nem bohémnak, hanem züllöttnek titulálja). Éjszaka, vagy nappal – nála egyre megy. Ekkor is, akkor is csak nők után forgolódott.
– Na igen, a nők – sóhajtotta. – Az áldott nők meg az az átkozott kártya... Vagy éppen fordítva?! – Kibámult a városból most menekülő éjszakába.
Megdörzsölte a szemét, és visszaült az asztalhoz.
– Uraim, dupla, vagy semmi – mondta, és lassú, szertartásos mozdulattal lecsatolta bal kezéről az aranyórát. A Hajósé volt, ő örökölte. Letette középre. Húzott. Lassan pillantott rá a kezében lévő lapra. Az adu ász volt. Tehát dupla...
Odakint már pirkadt, az utca néptelen, csendes. Egyedül volt.
– Az este úgyis újra az átkozott zöld asztal mellett talál – mondta félhangosan. Elmosolyodott, aztán jóízűen felnevetett, ahogy eszébe jutottak a rokonok szavai: „Elveszett ember.”
A várnegyedbeli szűk kis utca felé fordította lépteit. – Hol van még az este? – kérdezte csak úgy magamagától. Addig is meglátogatja azt a szőke fiatalasszonyt, talán Erzsikének hívják, de ebben nem volt biztos a Hajós unokája, minden nap ott megy el az ablaka alatt, valami hatszáz éves slágert dúdolgatva. A sarki virágos pavilonnál – ahogy divatosan mondják: non-stop – kilenc szál vérvörös rózsát vett az éjszaka nyert pénzen. A többit – nem tudja, mennyit, nem számolta, de elég sok lehetett a nadrágzsebébe gyűrve – otthagyta a virágárus lánynál, egy álmos mosolyért cserében.
Hűvös volt. Felhajtotta a ballonkabát gallérját, kalapját a szemébe húzta. Messzire dobta a félig égett cigarettát. Elindult a Várnegyed felé.