Könnyű nyári lecsó laza fröccsel a kánikulában:
    hozzá friss a kenyér, s roppan a paprika még,
látszik benne a hagyma, s kissé csíphet a kolbász
    - s habzik a szóda a hűs cserszegi fűszeresen.

Nézed, amint lassan széthullik a város. Az égbolt
ólomsúlya lenyom. Sárban taposol, mig a rozzant
utcákat járod. Rosszkedvvel bámulod itt a
hámló házfalakat, lövedékek ütötte sebekkel.

Nem csak a város hullik most darabokra körötted.

Alkoss és a szavak masszív tégláibol építs
várost, ércnél is maradandóbb verssoraiddal!

Írj új várost, tengeri széllel, kis kikötővel,
hol körben lebegő hegyek őrzik csendben az öblöt,
és fent Van Gogh kékje az égbolt nagy kupolája,
s ősszel furcsa rozéaranyos színt ölt fel az este!
(Épp olyan ez, mint nyáron, a hűtött bor poharadban:
nézed, nézed a vastag párán át a rozéfényt.)

Várost, hol kanyarognak a macskaköves, kicsi utcák,
és friss hallal, könnyü borokkal várnak a kockás
abroszos asztalaikkal a vendéglők, s a közelben
szól egy zongora hangja a kávéház teraszáról,
s kőszínházában vár esténként a katarzis.

Hogyha világrendek hullnak darabokra, te írjál
hát a narancsfavirágok alatt születő szerelemről,
és egy városról, hol a régi az élet: ez áll majd
kétezer év múltán is a mostoha, kósza időben!

Onnan üzen majd egy könyv sárgult lapjairól ránk.

Képviselő, ha hazugságból építed a várad,
   s könnyűek szavaid, túl sok a talmi beszéd,
nyerhetsz bár – de a mű nem lesz ércnél maradandóbb.
   Nem te leszel, kinek a Holnap szobrot emel.

Furcsa rozéaranyos színt öltött fel ma az este:
könnyü rozébor fénye telepszik a lusta folyóra,
s épp csak sejlik a Vár sziluettje az alkonyi ködben.

Merlot és a kadarka narancs-lazacos szine fénylik.

Épp olyan ez, mint nyáron, a hűtött bor poharamban:
nézem, nézem a vastag párán át a rozéfényt.

Látod, a hegy tetején már ólomsúlyu a felhő.
     Ránkdőlt, ránknehezült, álmos, koszszinü ég
nyomja a várost rettentő súlyával. Az ősz itt
     koldul a szűk, huzatos, átázott tereken.

Emlékszem, hogy mennyire szíven ütött ez a kék szín:
van Gogh kékje a vásznon a sárgás búzakazallal...
Álltam a párizsi tágas, üvegkupolás Musée d'orsay
termében, megszédültem, bódultan e színtől.
Tán csak a chartres-i katedrális kék ólomüvegből
készült ablakain betörő fény kékje ilyen szép.

Honnan, mondd, honnan született ez a kék meg a vásznon?

Peace and love. Nem volt más. Hatvanhét nyara. Hendrix.
Koncert. Sír a virágmintás Fender Stratocaster.
Éppen a Killing Floor zakatol, lüktet, tovagördül.
Mértani pontosságu a ritmus a vas sineken, s épp
mint egy száguldó, vad mozdonyból kitörő gőz,
míg nagy erővel, transzban nyúzza a húrt a gitáron.

Ördögi körhintán visz körbe a basszus a dobbal,
torzított rondó jön a Marshallok csövein, s úgy
pörget, körkörösen - Ravasz asszony. Clapton az isten,
mondták akkoriban, de ilyen dús hangokat ő sem
csalt ki a hat nyúzott fémhúrból. És amióta
mennyei színpadokon szólal, dörren meg a Fender,
ördögvillát ráz, mutat isten két keze is fent.

Lassan harminc év. És úgy ment össze a város
közben, mint a pulóver, mit tisztára mosott egy
óvatlan kéz, rossz programmal a kósza időben.

Minden a régi helyén van. S mégis: semmi sem az már,
mint ami egykor volt. Elmúlt végképp a gyerekkor.

Ott van a játszótér: az a hinta a régi, a csúszda
sem lett közben más, de a tér paramétereit már
mintha csak összébb nyomták volna a mostoha évek.
És már épp csak bucka a domb, ami egykor a hegy volt,
onnan eresztettünk kék égre papírrepülőket.
Itt ez a park, tele mind a hatalmas gesztenyefákkal:
Sűrü, sötét, kusza erdeje volt ez a régi meséknek.

Akkor, régen mintha az Isten háta mögött lett
volna a kis temető, ma alig pár percnyi a séta
onnan, ahol felnőttem. A névsor a sírköveken nő:
dédszüleim, nagyapám, nagyanyám, s most már az anyám is.

Elmúlt már minden. Csakis ez köt még ide engem.

Furcsa varázslat az őszben, a szilvásváradi úton:
mint olvadt arany, úgy csordul le a fákon a reggel.

Nyúlnak az árnyak még, és közben az esti esőtől
apró cseppenként csillámlik a sok falevél. És
mintha lebegnének lustán, nyújtózva a dombok,
elheveredve, alattuk kékesszürke a felhő.

Felkopaszodnak lassan az út szélén az akácok,
hullik a barna dió, de a birsek oly illatosak még.

Egy takaros kis ház tetejét karcolja a napfény,
virrad a szívben a sárga-vörös különös keveréke.

Január

Karcol a szél és reccsen a jég és csizma csikordul.
Csillag fázik a vibráló, kristályhideg égen,
s közben mintha üveghangon pattanna a hajnal.
Lent a fagyott tó partján szél tépázza a nádat.

Február

Farsangkor jó forralt bor melegít, s a tepertős
házi pogácsa. Az ablakodon még néha virág nő
jégből, s tűnik a semmibe gyorsan a reggeli fénnyel.
Dermedt végtagodat mozgasd! Múlóban a tél már.

Március

Gyenge a krókusz szára, de áttör mégis a jégen:
kertkapu mellett, rózsa tövén cseppent lila tintát
huncut Március. Élénk szél kacag, és ma titokban
pattan a rügy: tavasz ébred. Tedd el a télikabátot!

Április

Női szeszély. Kócos szél. Villámok zivatarral.
És a talaj mentén a fagyok még visszaköszönnek.
Kerti gyümölcsfavirágok szirmát kergeti körbe,
s furcsa fogócskát játszik az illatos április olykor.

Május

Lándzsás nyárfák strázsáló sora közt fut az út. Már
majdnem nyár ez a sárga, piros, kék, zöld szalagokkal
integető május. Reggelre kizöldül az erdő,
s illatokat hoz a szél: az akácot, a bodzavirágét.

Június

Nyár van, s elveri gyorsan az utca porát ez a zápor,
dörren a felhős ég és illata száll az esőnek.
Szomjas szádban roppan a vastag húsu cseresznye.
Lázasak és rövidebbek ilyenkor a fűszeres éjek.

Július

Úsznak a bágyadt dombok a kék, remegő levegőben,
olvad az aszfalt. Kis zöld gyík keres árnyat a falnál,
nem mozdul, majd fürgén cikkan a kánikulában,
illan a tüskés ágak alól. Már érik a málna.

Augusztus

Nézd csak, a gyönge pipacs vércsöppjei égnek a tájon,
s arrébb kombájn porzik a sápadt búzamezőben.
Árokparton a búzavirág kék szirmai szétszórt,
csorba tükörcserepekként: apró égdarabok csak.

Szeptember

Lassan barnul a gesztenyefák kusza lombja. Vörös bükk
lángol szinte a parkban, s izzik a som, meg a kőris.
Olykor már szomorodnál, jönnek a hosszura nyúló
esték. Mégis jobb ma a kedved az őszi szinektől.

Október

Dérrel csípi a reggel a rozsdás kertben a szőlőt,
érett alma lehullik a furmintillatu őszben,
sárgul a vackor, s élénk illata bódit a birsnek.
Korhadt létra hever feldőlve a barna avarban.

November

Sűrű, vak ködben nyirkos, bús szél tapogatja,
gyötri a fák kopasz ágát és az agyérkoszorúkat.
Húzza a tested a lucskos, sárszagu föld lefelé. Vén
csontjaid érzik a kort, az idő gyötrő rohanását. 

December

Telve a naptár. És az olajkályhán a narancshéj
pörkölt illata furcsa varázslat: régi gyerekkor.
Hó fedi lépteidet. Csend lesz, szép várakozással
múlik az este. A csöndben hallani, hogy havazik kint.