Nézed, amint lassan széthullik a város. Az égbolt
ólomsúlya lenyom. Sárban taposol, mig a rozzant
utcákat járod. Rosszkedvvel bámulod itt a
hámló házfalakat, lövedékek ütötte sebekkel.
Nem csak a város hullik most darabokra körötted.
Alkoss és a szavak masszív tégláibol építs
várost, ércnél is maradandóbb verssoraiddal!
Írj új várost, tengeri széllel, kis kikötővel,
hol körben lebegő hegyek őrzik csendben az öblöt,
és fent Van Gogh kékje az égbolt nagy kupolája,
s ősszel furcsa rozéaranyos színt ölt fel az este!
(Épp olyan ez, mint nyáron, a hűtött bor poharadban:
nézed, nézed a vastag párán át a rozéfényt.)
Várost, hol kanyarognak a macskaköves, kicsi utcák,
és friss hallal, könnyü borokkal várnak a kockás
abroszos asztalaikkal a vendéglők, s a közelben
szól egy zongora hangja a kávéház teraszáról,
s kőszínházában vár esténként a katarzis.
Hogyha világrendek hullnak darabokra, te írjál
hát a narancsfavirágok alatt születő szerelemről,
és egy városról, hol a régi az élet: ez áll majd
kétezer év múltán is a mostoha, kósza időben!
Onnan üzen majd egy könyv sárgult lapjairól ránk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.