Kétrét görnyedek, úgy kínoz, gyötör épp epegörcsöm,
és ma becsípődött fájós, rossz derekam.
Két epekő, zsírmáj, cukor, és a szivem vacakolgat...
Mostoha úr az Idő. Sajnos vénülök én.
Táncos talpad alá kócos szél hegedül.
Kétrét görnyedek, úgy kínoz, gyötör épp epegörcsöm,
és ma becsípődött fájós, rossz derekam.
Két epekő, zsírmáj, cukor, és a szivem vacakolgat...
Mostoha úr az Idő. Sajnos vénülök én.
Szánnivaló a bohóc, a szemében mély szomorúság.
Jópofizik, de a szív roskad a terhek alatt.
Gondolj erre, amikor majd harsányan kacagod, mert
ez vagy: cseppnyi bohóc, kedves régi barát!
(Készült a XXIII. Aquincumi Költőverseny helyszíni epigrammaíró versenyén)
Vannak az ordas idők, amikor jobb visszavonulni.
Rosszkedvből, meg az önként választott egyedüllét
és a közöny kormos, bontott tégláibol építsz
vastag kőfalakat.
Körülötted ködben a reggel,
míg átkelsz kétszer, mobilodba merülve a sűrű
városon át, a bezárkózás masszív limesén túl.
Ám odabent, fáradt szemhéjad alatt pihenő táj.
Szép ölüket tárják fel a kék, lebegő hegyek.
Álmos
páralepel bújtatja a búzavirág millió kis
szirmát:
itt csak az égbolt tört darabokra.
Az apró
égcserepek szétszórva hevernek a déli határban.
Lustán nyúlik a tó.
Szél sem lebbenti a nádat.
Vannak az ordas idők, amikor jobb bent a karantén.
(A XXIII. Aquincumi Költőverseny döntős költeménye)
Szüntelenül te csak osztod az észt meg a posztot a fészen,
mindennél okosabb s bölcsebb instakirály...
Luxus lenne talán elgondolkodni a tényen,
s a sok hülyeségen, amit osztanod egyre muszáj?!
Itt az a nagy kérdés - Neil Armstrong volt a tudója -:
akkor a Holdról nézve a Föld-e a Holdnak a holdja?
...mert egyenes vonalú pályán egyenletesen szá-
guldó tárgy csak a Föld s ha a pályáját figyeled kör
formának tűnik de csalóka a látszat a pálya
nyílegyenes s a tömegvonzás görbíti a téri-
dő szövetét meg a Nap rettentő nagy tömegétől
így csak a tér görbül meg ezért tűnik köralaknak
mindaz az út amit egy évnek nevezünk az időben
…ám az idő nem lassu folyó sodrása nem állan-
dó nem örök s még csak nem is egyértelmű a ritmus
függ attól hogy fent vagy lent vagy s hol vagy a térben
hogy hat rád épp ott a tömegvonzás vagy a fény se-
bességének a mekkora hányada éppen a tempód
az eseményhorizonton túl az idő csigalassú-
sággal vánszorog ólomlábain és ami ott csak
pár másodperc innen a Földről több miliárd év…
…mert felfogni nehéz ezt szűkös az emberi lépték
és hogy a bőrödön érzed a túl makacson rohanó i-
dő múlását és tudod azt hogy messze az ég csil-
lagködein túl vannak a rejtelmes nebulák még-
is ha Demokritosz és Newton már sejteni vélte
s Albert Einsteinnel meg az új kvantumfizikával
majdnem van már megfejtés a világegyetemre:
azt mondják nincs tér és nincs igazábol idő sem…
Óvatlan volt, míg a Napot festette az Isten.
Lándzsás nyárfákon túl folyt el a napszinü festék,
s lángol a Van Gogh-sárga a zöldön: repcevirágzás.
(1)
Nárciszok illata érzik, ahogy széthordja a szél. Már
zöldül a vén erdő fent a hegyek taraján.
Élj tavaszul! Szállj szembe, kacagva dacolj a halállal!
Öntöm a kölni vizét - adja az életerőt!
(2)
Bükkfán füstölt, főtt, kötözött sonkád szeleteld fel!
Sonka levén főzd meg hozzá majd a tojást!
Csípjen a friss tormád, karikázz hozzá lilahagymát,
s pálinkád, kenyered add annak, ki locsol!
(A Magyar Írószövetség, az Előretolt Helyőrség, a Könyvtárellátó, a Könyvkultúra Magazin és a Hajónapló közös locsolóvers-pályázatán bronzérmes költemények 2020 tavaszán.)
Nem több: másfélszer három méter csak az erkély,
pár lépésnyi szabadság - ennyit tűr a karantén.
Száraz cserszegi fűszeres és hozzá cigaretta,
négy kávé és pár Ady-vers, s egy Krúdy-novella -
séta helyett. Így telt el gyorsan a kedd meg a szombat.
Néztem, ahogy bordó levelet hajt lassan a rózsa,
s nőnek az új levelek, míg hálót sző a sarokba
egy nagypénteki pók-Krisztus, hátán a kereszttel,
hordja a sorsát. És az eső oly lassan eredt el,
lomhán koppantak csak a cseppek. Hámlik a korlát.
Furcsa időtlenség. A levél bújtatja a nyolc láb
krisztusi gazdáját: szorgos, dolgos kicsi pókot.
S közben száz Ady-versböl a Pénzt, a Halált meg a Csókot
olvasom újra. Teszem le a félig szítt cigarettát.
Katedralis az éjszaka. Zsoltáros
imára térdel a porba a város.
Csillagkép-freskók nyugalmát a nyárfák
katonás, lándzsás sorai vigyázzák.
Egészen úgy mint a szépívű dombok
a hajlatukban ringó göndör lombot
az utakon túl égre tárják, telten...
Úgy alszol még és nyújtózol mellettem.
Lándzsás nyárfán rezgő levelekként
összebújni az őszi esőkben
hagyni a szélnek: együtt hadd vigyen
szűk utcákon át és tág tereken
Kívüled ma minden lényegtelen
(Hajdú-bihari Napló, Vasárnap melléklet, 1998. október 3.)