Két, disztichonban írt versem - a Megmarad állandónak a város és az Az asztronauta vallomása című - a Néző ● Pont folyóirat XII. évfolyamának 81. (2017. december) számában olvasható. Köszönet a művészeti folyóirat szerkesztőjének, Vitéz Ferencnek!

...mert a halál nem lehet amolyan otromba volt-nincs bűvész-trükk csak, amiben végül eltüntetik és elcsalják az életet. A halál inkább valami nagyszerű szabadulós varázslat talán. Houdini-mesterfogás - s végül minden bilincséből kiszabadul a lélek.

Anyám emlékére írt, Gerezdjeire hullik szét... című kisprózám a Néző ● Pont folyóirat XII. évfolyamának 77. (2017. április-májusi) számában, és persze ide kattintva olvasható.

Az Új Nyugat Irodalmi Kör és a Nyugat Plusz folyóirat különdíjával díjazta a XX. Aquincumi Költőverseny zsűrije Megmarad állandónak a város című versemet április 8-án, szombaton az Aquincumi Múzeumban. Az idei megmérettetés az éppen 1900 éve császárrá koronázott Hadrianusra emlékezett, hívószava pedig Seneca egy mondata volt: Potest ex casa vir magnus exire - vagyis Kunyhóból is származhat nagy férfi.

Az Aquincumi Múzeum, a Magyar Írószövetség és a Pannon Művészeti Alapítvány közös szervezésében meghirdetett költőversenyen a döntőbe jutott, klasszikus versformában (alkaioszi, szapphói, anakreóni, aszklepiádészi, hexameter, disztichon, leoninus...) megírt verseket ezúttal is színművészek tolmácsolásában hallhatta a közönség.

A Megmarad állandónak a város című, disztichon versformában írt versem huszonhetedikként hangzott el, Papp János színművész előadásában - ide kattintva meghallgatható.

A szakértő zsűri végül - a tavalyi ezüst babérkoszorú és az Aquincumi Múzeum különdíja után - idén az Új Nyugat Irodalmi Kör és a Nyugat Plusz folyóirat különdíjával díjazta a művet.

Maga a vers ide kattintva olvasható.

Felkerültek és pdf formátumban már on-line is olvashatók az Országos Széchenyi Könyvtár elektronikus folyóirat-archívumában a Néző ● Pont folyóirat 2016. évi számai - a 71., a 72. és a 75. számban néhány versemmel és rövidebb prózai írásommal.

A Néző ● Pont 11. évfolyamának számai ide kattintva elérhetőek. 

Két versemet - a Poroszkáló őszben és a Pókhálót karcol címűt -, valamint a Gravitációs alappontok egy részletét közölte 2016 decemberi, 75. számában a Néző ● Pont folyóirat. A lehetőségért nagy-nagy köszönet és hála Vitéz Ferenc főszerkesztőnek!

A folyóirat 75. száma az OSZK elektronikus archívumában, ide kattintva elérhető!

Válogatást közölt az április 9-én megrendezett XIX. Aquincumi Költőverseny döntős verseiből az Ezredvég folyóirat 2016. július-augusztusi (XXVI. évfolyam 4.) száma. A kiadvány a verseny 32 döntős alkotása közül 12 verset közölt, köztük a Categoricus Imperativus című versemet, amelyet ezüst babérkoszorúval és az Aquincumi Múzeum különdíjával jutalmazott a szakmai zsűri.

A folyóirat a napokban lesz kapható az újságárusoknál. A kiadványt forgalmazó standok listája itt olvasható.

Nem újdonság ugyan, de most akadtam rá: közvetlenül a megjelenése után a Szívállásjelentést a március 11-i számában, A hét könyvei között ajánlotta - az Írók Boltja jóvoltából és válogatásaként - az ÉS :-)

Két versem - a Categoricus Imperativus és a Valódi című - a Néző ● Pont irodalmi és művészeti folyóirat 72., 2016. június-júliusi számában. Köszönet és hála Vitéz Ferenc kiadó-főszerkesztőnek!

A folyóirat 72. száma az OSZK elektronikus archívumában, ide kattintva elérhető!

Hogy mire nem bukkan az ember a könyvespolc átrendezésekor... Talán az első nyomtatásban megjelent verseim - de legalábbis az elsők közül valók -, két vers a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium 1993/94-es tanévéről szóló értesítőjében, időszámításunk előttről, még 17-18 éves koromból. A versek irodalmi értéke persze erősen vitatható, de mentségükre legyen mondva, hogy legalább a versformát tekintve - és néhány döccenéstől, meg egy kósza, plusz verslábtól eltekintve - viszonylag pontos disztichonok.

Az első verset a gimnázium főbejáratnál, a Fazekas Mihály-dombormű koszorúzásánál szavalták el, a másodikat pedig a ballagásunkon - már nem emlékszem, ki mondta, de úgy rémlik, hogy nem én, az elsőt legalábbis biztosan nem, és hogy nagyon furcsa volt hallani egy-egy ünnepségen a saját versemet. Mindenesetre megtisztelő volt mindez abban az iskolában, ahol Tóth Árpád tanult és Kiss Tamás tanított egykoron...

Fazekas Mihály emlékezetére

Hol van olyan költő, ma ki császárok seregében
  Végigharcolná zord Keletet s Nyugatot,
Menne Napóleonokra, vagy éppen a bősz török ellen,
  S harci babér lenne szent neki minden előtt,
Mégis jó humanizmusa folytán vérontást nem akarna,
  Inkább otthagyná a lovagéletet is?

Hol van olyan jó férfi, akit ha a Moldvavidék szép
  Asszonya csábitana, ellent állna neki?
És ha az északi táj hidegében a szőke flamand lány,
  Ámeli lángot gyújt, és porig ég a szive,
Hallva az otthoni szót: hazahívja a "Kálvini Róma",
  Kedvese képével szívében hazatér?

Hol van olyan polgár, ki e város gazdagodását
  Úgy viselé a szivén, s tenne azért sokakat,
S messzi vidékeken élve, bejárva öregbitené az
  Ősi szülőváros jó hírét, a nevét?
És ki szerez neki annyi dicsőséget, koszorút ma?
  Él olyan ember még! Sajnos más ez a kor...

Végezetül, befejezésképpen...

Némán áll a katedra, elárvulnak ma a termek
  s búcsút intenek e fáradtsárga falak.
Tétova csengőszó fut a hosszu, üres folyosókon:
  minket szólitana. Nem riadóztat e hang
már felelésre, de túl ama tölgykapun és falakon még
  álmunkban sokszor kondul a régi kolomp.
Feldiszitett lépcsőkorlátok közt tovatűnik,
  elhal a bongása, úr lesz rajta a Csend.
Itt állunk egyedűl az arénában, s az a sok kéz,
  mely százszor segitett, és úgy támogatott,
ünneplőruha-ujjból árván lóg a világba,
  nem kínozza a toll, nem fedi kréta pora.
Matrózgallérral, nyakkendővel keretezve
  csak csupa ünnepi arc, jól fésült frizura.
Vastag púder alatt kusza gondolatok kavarognak:
  százezer emlékkép, kis mozaikdarabok.
Óh, amiként kisgyermeki szemmel néztük e sárga
  biztonságos erőd égbevesző falait,
s évek folytán érthettük igazán meg a bölcset:
  míly' iszonyúan erős vár a Tudás-palota!
Mintha a boltíves kapu visszaköszönne nekünk már:
  most, mai szemmel nincs oly' magasan a kilincs,
mint ahogyan legelőször tűnt, átlépve az ajtón;
  - megszeppent kölykök - félve e grádicsokon.
Hányszor bámultunk kifelé a hatalmas üvegfal-
  ablakokon, s az esőt néztük az óra helyett,
és a szabadságot csak a tízperc adta, s a szűkös,
  tűzfal-övezte, poros, ám szép udvari tér.
Nézd: a terem telehintve szirommal, az illata bódít!
  Feldíszítve egész másak a zöld fapadok.
Még az öreg táblán sem sok ma a képlet, az évszám,
  s tarka virágkoszorú nyílik a kréta helyén.
És most itt állunk, a tudás vértjét viselők, vén,
  jól képzett katonák a bevetések előtt,
készen a harcra, mi ránk vár: élesben megy a játszma
  hétfőtől. Riadó! Megnyílik e kapu,
s szertefutunk a nagy Élet harcterein csatakészen.
  Felsorakozva a had: frontra menet bucsuzó.
Büszkén néznek most a tanárurak és a tanárnők,
  mint Hunyadik, seregük harcedzett sorait.
Elhagyjuk ma a várat, e biztonságos erődöt,
  és a gyerekkori lét messze marad ezután.
Így miutánunk lám, becsukódik a várkapu végleg:
  ég veled, édeni kor, ég Veled, óh, Fazekas!
Némán áll a katedra, elárvulnak ma a termek,
  s búcsút intenek e fáradt, sárga falak...

Egy kis büszkeség: a Szívállásjelentés záróverse, az Esteledvén nyitja a Herman Ottó Intézet vidékfejlesztőknek és környezetgazdáknak szóló, A Falu című folyóirata 2016. tavaszi (XXXI. évfolyam 1.) számát :-)