Megmarad állandónak a város

Megmarad állandónak a város a lomha időben
   – nézd meg jól magad is Aquincum falait!
Látod, a város nem pusztán a kövek sokasága,
   s mostoha századok elnyűvik a gránitot is.

Nem köveket gyúr, formáz várossá az idő. Ez
   több annál, amit itt utcák és a terek
alkotnak, sokkal több házak szürke soránál:
   omlik a kő – s van, ami állja a századokat.

Nem csak a kő, a beton, meg a tégla, gerenda, az aszfalt,
   nem csak ezekből lesz várossá ez a tér.
Épül az élni tudásból s építő akaratból:
   mindig a megmaradó polgárság a habarcs.

És nem a hódítók emlékét őrzik a szobrok:
   őrzik azét, aki itt városokat felemelt.
Őrzik azét, aki nem pusztít, rombol, hanem épít
   színházat, tereket, művelt városokat.

Nem csak a márványból épült aranyos palotákból
   érkezik az, kinek itt szobrot emelhet a kor.
Nem csak a trónörökösből, nem csak a hercegi sarjból
   sarjadhat várost építő akarat,

s jobbító szándék – mi kiállja a lomha időt is.
   Múltak a századok és nem gazdag hadurak,
ámde a polgárok, költők, várost alapítók
   régvolt emlékét őrzik az utcanevek.

(A XX. Aquincumi Költőversenyen az Új Nyugat Irodalmi Kör és a Nyugat Plusz folyóirat különdíjával kitüntetett vers.)