Földbe kapaszkodnak gyökerükkel a régi diófák,
korhadt ágaikon szomorúan az angyalok ülnek,
ők játsszák, oly tisztán hallod a szép hegedűszót.
Hallgass bent a magányos, bús gordonka szavára!
Halld, hogy sírnak a sínek a villamosok kerekétől,
és a sziget százéves gesztenyefái zenélnek!
Zongora hangja – Chopin – mit a fák a tenyérlevelükkel
játszanak este, mikor már őszbe borulnak a lombok.
Verseddé kottázzad a rügyfakadás muzsikáját,
s mások is úgy hallgathassák meg az égi zenéket,
mint te, s mint ahogyan bent szíved húrjai zengnek.
Írj, s kottázd le a dallamokat, csakis ennyi a dolgod!
S mert magyar író vagy, tudod azt, felelős vagy a nyelvért.
Nincs már más erkölcsi parancs: te csak írj, amíg írhatsz!
S pontosan írni: e szép categoricus imperativus,
ennyi az író szép, belső erkölcsi parancsa.
Szépen s pontosan írni: e kényszerü, szép felelősség.
Mindig tudnod kell, mikor és hova tedd ki a vesszőt,
s hogy szerkeszd pontossá mondataid. Hamisan szól
pongyola módra megírt mondatban a bús hegedűszó...
(A verset ezüst babérkoszorúval és az Aquincumi Múzeum különdíjával jutalmazta a XIX. Aquincumi Költőverseny szakmai zsűrije.)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.