Néhány megsárgult lap...

Hogy mire nem bukkan az ember a könyvespolc átrendezésekor... Talán az első nyomtatásban megjelent verseim - de legalábbis az elsők közül valók -, két vers a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium 1993/94-es tanévéről szóló értesítőjében, időszámításunk előttről, még 17-18 éves koromból. A versek irodalmi értéke persze erősen vitatható, de mentségükre legyen mondva, hogy legalább a versformát tekintve - és néhány döccenéstől, meg egy kósza, plusz verslábtól eltekintve - viszonylag pontos disztichonok.

Az első verset a gimnázium főbejáratnál, a Fazekas Mihály-dombormű koszorúzásánál szavalták el, a másodikat pedig a ballagásunkon - már nem emlékszem, ki mondta, de úgy rémlik, hogy nem én, az elsőt legalábbis biztosan nem, és hogy nagyon furcsa volt hallani egy-egy ünnepségen a saját versemet. Mindenesetre megtisztelő volt mindez abban az iskolában, ahol Tóth Árpád tanult és Kiss Tamás tanított egykoron...

Fazekas Mihály emlékezetére

Hol van olyan költő, ma ki császárok seregében
  Végigharcolná zord Keletet s Nyugatot,
Menne Napóleonokra, vagy éppen a bősz török ellen,
  S harci babér lenne szent neki minden előtt,
Mégis jó humanizmusa folytán vérontást nem akarna,
  Inkább otthagyná a lovagéletet is?

Hol van olyan jó férfi, akit ha a Moldvavidék szép
  Asszonya csábitana, ellent állna neki?
És ha az északi táj hidegében a szőke flamand lány,
  Ámeli lángot gyújt, és porig ég a szive,
Hallva az otthoni szót: hazahívja a "Kálvini Róma",
  Kedvese képével szívében hazatér?

Hol van olyan polgár, ki e város gazdagodását
  Úgy viselé a szivén, s tenne azért sokakat,
S messzi vidékeken élve, bejárva öregbitené az
  Ősi szülőváros jó hírét, a nevét?
És ki szerez neki annyi dicsőséget, koszorút ma?
  Él olyan ember még! Sajnos más ez a kor...

Végezetül, befejezésképpen...

Némán áll a katedra, elárvulnak ma a termek
  s búcsút intenek e fáradtsárga falak.
Tétova csengőszó fut a hosszu, üres folyosókon:
  minket szólitana. Nem riadóztat e hang
már felelésre, de túl ama tölgykapun és falakon még
  álmunkban sokszor kondul a régi kolomp.
Feldiszitett lépcsőkorlátok közt tovatűnik,
  elhal a bongása, úr lesz rajta a Csend.
Itt állunk egyedűl az arénában, s az a sok kéz,
  mely százszor segitett, és úgy támogatott,
ünneplőruha-ujjból árván lóg a világba,
  nem kínozza a toll, nem fedi kréta pora.
Matrózgallérral, nyakkendővel keretezve
  csak csupa ünnepi arc, jól fésült frizura.
Vastag púder alatt kusza gondolatok kavarognak:
  százezer emlékkép, kis mozaikdarabok.
Óh, amiként kisgyermeki szemmel néztük e sárga
  biztonságos erőd égbevesző falait,
s évek folytán érthettük igazán meg a bölcset:
  míly' iszonyúan erős vár a Tudás-palota!
Mintha a boltíves kapu visszaköszönne nekünk már:
  most, mai szemmel nincs oly' magasan a kilincs,
mint ahogyan legelőször tűnt, átlépve az ajtón;
  - megszeppent kölykök - félve e grádicsokon.
Hányszor bámultunk kifelé a hatalmas üvegfal-
  ablakokon, s az esőt néztük az óra helyett,
és a szabadságot csak a tízperc adta, s a szűkös,
  tűzfal-övezte, poros, ám szép udvari tér.
Nézd: a terem telehintve szirommal, az illata bódít!
  Feldíszítve egész másak a zöld fapadok.
Még az öreg táblán sem sok ma a képlet, az évszám,
  s tarka virágkoszorú nyílik a kréta helyén.
És most itt állunk, a tudás vértjét viselők, vén,
  jól képzett katonák a bevetések előtt,
készen a harcra, mi ránk vár: élesben megy a játszma
  hétfőtől. Riadó! Megnyílik e kapu,
s szertefutunk a nagy Élet harcterein csatakészen.
  Felsorakozva a had: frontra menet bucsuzó.
Büszkén néznek most a tanárurak és a tanárnők,
  mint Hunyadik, seregük harcedzett sorait.
Elhagyjuk ma a várat, e biztonságos erődöt,
  és a gyerekkori lét messze marad ezután.
Így miutánunk lám, becsukódik a várkapu végleg:
  ég veled, édeni kor, ég Veled, óh, Fazekas!
Némán áll a katedra, elárvulnak ma a termek,
  s búcsút intenek e fáradt, sárga falak...