Valódi

Az acélos égen a Hold figyel,
mintha csak állandó lenne
egy sokismeretlenes egyenletben.

Pipafüst vegyül a mézvirág
édes illatával, cserebogár
koppan, a rózsatő levelei
titkon pattannak ki s nőnek
lassan rózsaággá.
A kései furmint aranyában
bezárva a tavalyelőtti nyár
és a kora ősz fáradt napsütése:
cukorrá nemesült fotonokként
konzerválva a kozmikus idő.

Talán semmi sem úgy igaz,
ahogyan látni.

Azt hiszed, hogy porból vagy te is,
a kóbor csillagok porából vétettél,
amiből a Hold is egykor összeállt,
és ami habarcsként fogja össze
évszázados katedrálisok köveit.
És porrá leszel majd, ha földbe tesznek,
egy igazi égitest igazi porává,
s atomjaid por-vándoraivá lesznek
a mérhetetlen csillagűrnek talán.

De talán semmi sem úgy igaz,
ahogyan látni.

Talán nem is a repülőgép az igaz,
ami Ferihegy felől lassan kúszik
az acélos égre, a Hold alá, mert
talán csak a repülőgép jelzőfényének
a remegése valódi.

Talán nem is a cserebogár az igaz,
és nem is a fal, aminek koppan,
nem az a vasbeton a valódi,
hanem csak maga a koppanás létezik,
és a cserebogár szárnyának rezdülése.

Talán por sem vagy, sem molekula,
sem hús, sem vér, sem sejtek tömege,
csak néhány milliárd atomi illúzió.

Talán minden, ami anyag, csak a látszat,
és egyedül a húr igaz benned, ha rezdül.

És lehet, hogy nem igaz ez a vers sem,
látszatpapíron látszatkarakterek csupán.
Nem a betű, csak a vers zenéje valódi,
csak a zengő zöngés hangzók, amelyek
valahol talán egyszer visszhangra lelnek
az univerzum atomnál kisebb,
de egyszerre végtelen húrjain.

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyamának 72. kötetében, 2016 júniusában.)