…a kezemben a mandarin, ahogyan gerezdjeire hullik szét az élet. Anyámra gondolok, és arra, hogy az utolsó két hétben már csak mandarint tudott enni, két-három gerezdet egy nap, nem bírt többet, a szájába tettük a gerezdeket, úgy szívta ki belőlük a nedvet. Ahogyan a rák szívta ki belőle az életet végképp, öt év után, alig egy hónap alatt.
Tegnap volt két hete csak, hogy eltemettük. Nem őt, csak egy kis gránitedényt, benne az alig maroknyi hamuval. Nem is az urna látványa fájt, azt hiszem, hanem inkább a nevét látni a márványtáblán, bronz betűkből kirakva, és a két évszám között a kötőjelet. Nem hiszem, hogy ennyi, egy bronz kötőjel és egy maréknyi hamu lenne csak az élet. Fájt, ahogyan precíz mozdulatokkal csavarozták fel a zárókövet az urnafalra, hosszú csavarokkal, gondosan és szorosan bezárva őt egy polcra az örökkévalóságnak.
Néha eszembe jut, hogy vajon nem fáznak-e ott kint a hamvai a hajnali fagyban.
Keddre virradóra halt meg, három óra után nem sokkal, azt mondják, elaludt csak csendben. Hétfőn délben még voltam nála, búcsúzóul azt mondtam, hogy este vigyázzon a tánccal, ha kihevülne, öltözzön fel jól, meg ne fázzon hazafelé. Ekkor már napok óta megfordulni sem tudott egyedül az ágyban, a beszédhez sem volt ereje, csak kérte, vagy inkább mutatta, hogy fogjam meg a kezét.
Fél négykor jött a telefon, hogy elment. És én akkor arra gondoltam, hogy tényleg elment, hogy elrepült, hogy levetette és végül itthagyta ezt a rák rágta testet. Tudtam, hogy valahol szabadon repül, talán a Szaturnusz gyűrűinél járhat már, vagy a Jupiter valamelyik holdja körül tesz éppen egy kört, mosolyogva. Tudtam, meggyőződéssel tudtam, hogy már van valahol, és hogy a mozdulatlan test, ami a kórházi ágyon fekszik, ami pár perce még az anyám volt, az már nem ő. Mert a test csak egy ócska ruha, amiből ilyenkor kilép a lélek. A test csak a mandarin héja.
És arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy a halállal mint a villanyt, lekapcsolják mindazt, ami addig az ember volt. Nem lehet az, hogy a lámpaoltás után, a fénnyel együtt semmivé lesz és eltűnik mindaz, amit nem egészen hatvanöt év alatt érzett és gondolt, átélt és megtanult az ember.
Mert a halál nem lehet amolyan otromba volt-nincs bűvésztrükk csak, amiben végül eltüntetik és elcsalják az életet. A halál inkább valami nagyszerű szabadulós varázslat talán.
Houdini-mesterfogás - s végül minden bilincséből kiszabadul a lélek.
Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XII. évfolyamának 77. (2017. április-májusi) számában.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.