Vízkereszt van. Emlékszem a régi telekre, az olajkályhán pörkölt narancshéj illatára anyu munkahelyén, emlékszem a hatalmas, vajszínű kávédarálók illatára a közértek pénztáránál, és emlékszem a lebontott karácsonyfák szörnyű és nyomasztó magányára a január eleji esőben. Rég volt, majd' negyven éve már.

1981 lehetett, vagy '82 talán, és kidobot karácsonyfákkal volt tele a lakótelepen a kukák környéke. A karácsonyi hónak már nyoma sem volt az ónos esőben, az ólomsúlyú cseppek pedig rég leverték a fák alá a maradék tüskéket is. Lehangoló, szürke napok voltak ezek akkoriban. Hat-hétévesen jártuk végig a lakótelepen a kidobott fenyőfákat a kukák környékén, véletlenül rajtuk felejtett szaloncukrokat kerestünk - néha volt, hogy maradt egy-egy belőlük a fákon hagyott cukorpapírok között. Leginkább zselések voltak csak, aranyszínű vagy piros papírban. Úgy hiszem, különleges találatnak számított akkoriban egy-egy kék-ezüst papírban ottfelejtett, málnaízű konzum szaloncukor.

Szerda reggel fél hatkor megérkezett a városba az ősz. Váratlanul jött, frissen borotvált arccal, a szeme körül szarkalábakkal, bokáig érő, nyitott ballonkabátban, szemébe húzott kalappal, egy hosszú, csíkos sálat húzva-lobogtatva maga mögött. Élénk volt, gyors és huzatos, mint egy forradalmár, aki rárúgja az ajtót a vénasszonyok hosszúra nyúlt nyarára. Friss volt, harsány és elegáns, mint az első kékfrankos rozé a szüret után.

A jöttét a városban jóval korábbra várták – a gesztenyefák tenyérnyi levele hetekkel ezelőtt lehullott már –, ki tudja, merre csavargott, itt-ott már azt suttogták a jól értesültek, hogy végképp eltévedt valahol. Csípős, nyugati széllel érkezett, kukákat borogatott, a bérházak huzatos kapualjaiba és a diófák csupasz ágai közé füttyöt varázsolt, és amerre járt, táncba kezdtek a tegnapelőtti újság gyűrött lapjaival a falevelek. Megérkezett, és a jöttére hosszú kabátot vettek, sálat kötöttek és a kalapjukat a szemükbe húzták a városlakók. Megérkezett az ősz, és a nyugati széllel végigszaladt a városon. Elkergette az ólomsúlyú ködöt, amely hetek óta ránehezedett a terekre és nyúlt végig lustán a sugárutakon. Lerázta a sziget százéves fáinak ágairól az utolsó faleveleket, néhány elkésett gesztenye koppant még a park macskakövein, sietős léptei alatt pedig reccsenve tört apró darabokra az elmúlásszagú avar.

Hirtelen toppant be az ősz, és valami különös nyugtalanságot hozott magával: az útnak indulás nyugtalanító kényszerét. Amikor a csontjaiban érzi az ember, hogy itt az idő, amikor útnak kell eredni. Felülni a vörös postakocsira, vagy csak az első vonatra, ami délnek megy vagy nyugatnak, és messzire menni, egészen a tengerig, régi városokba, ahol még macskakövesek és girbegurbák az utcák a várhegy oldalában, ahol érezni a kikötő illatát, és ahol a kockás abroszos kisvendéglőkben friss halat szolgálnak fel, könnyű, új borokkal.

Mint ahogy a nyárelőn kibújt vándormadár se tudja, hogy miért kell mennie és hová, ha egyszer csak betoppan a városba az ősz, ugyanígy nem tudod te sem, csak érzed az idegeidben, a génjeidbe kódolt, különös nyugtalansággal, hogy indulni kell, valahová messze délre vagy délnyugatra, ahonnan a szél fúj és ahonnan idáig hozta hosszú kabátjába rejtve a narancsfák illatát a garabonciás ősz.

Bizonyos érettség szükségeltetik ahhoz, hogy az ember megértsen egy testes, nehéz vörösbort. Kellő bölcsesség és élettapasztalat nélkül karcos, száraz és fanyar lehet az élmény, amit egy komoly, férfias bor jelenthet. Makacsul hallgat és nem tárja fel a maga mély mondanivalóját.

Azt hiszem, a bor szeretete bizonyos szempontból olyan, mint az irodalomé. Sok cserfes fehéret, bohókás félédes vöröset és huncut rozét meg kell inni ahhoz, hogy az eltelt idővel és a megtapasztalt borokkal együtt értékelni tudja az ember egy száraz bor tömör, hallgatag és mély gazdagságát.

Kellő érettség - hogy úgy mondjam: bölcsülés - nélkül ugyanígy nem tárja fel magát, nem nyílik meg a maga teljességében egy Márai-szöveg sem az olvasónak. Szentkuthy Miklós mondatai pedig elegendő mennyiségű élettapasztalat és olvasmányélmény nélkül talán túlontúl is tömörek és súlyosak. Sűrű és nehéz anyag az övé, mint egy néhány éves barrique cabernet sauvignon.

Talán Krúdy lehet a tokaji aszú vagy a kései szüretelésű sárgamuskotály: egyszerre édes és szomorú, egyszerre komoly és andalító. És ma már Márait is tudom, mert idővel megtapasztaltam: ő leginkább a furmint vagy a szürkebarát.

És menthetetlenül öregszem. És ahogy telik a makacs idő, néha már Szentkuthyt kóstolgatom. Nehéz, sűrű, de gazdag anyaggá érnek össze a mondatai: cabernet sauvignon ő, messze túl a merlot-n. És néha már érzem benne a fekete ribizli és a bogyós gyümölcsök ízeit. Olykor pedig már a cédrus és a dohány is felsejlik benne talán...

…a kezemben a mandarin, ahogyan gerezdjeire hullik szét az élet. Anyámra gondolok, és arra, hogy az utolsó két hétben már csak mandarint tudott enni, két-három gerezdet egy nap, nem bírt többet, a szájába tettük a gerezdeket, úgy szívta ki belőlük a nedvet. Ahogyan a rák szívta ki belőle az életet végképp, öt év után, alig egy hónap alatt.

Tegnap volt két hete csak, hogy eltemettük. Nem őt, csak egy kis gránitedényt, benne az alig maroknyi hamuval. Nem is az urna látványa fájt, azt hiszem, hanem inkább a nevét látni a márványtáblán, bronz betűkből kirakva, és a két évszám között a kötőjelet. Nem hiszem, hogy ennyi, egy bronz kötőjel és egy maréknyi hamu lenne csak az élet. Fájt, ahogyan precíz mozdulatokkal csavarozták fel a zárókövet az urnafalra, hosszú csavarokkal, gondosan és szorosan bezárva őt egy polcra az örökkévalóságnak.

Néha eszembe jut, hogy vajon nem fáznak-e ott kint a hamvai a hajnali fagyban.

Keddre virradóra halt meg, három óra után nem sokkal, azt mondják, elaludt csak csendben. Hétfőn délben még voltam nála, búcsúzóul azt mondtam, hogy este vigyázzon a tánccal, ha kihevülne, öltözzön fel jól, meg ne fázzon hazafelé. Ekkor már napok óta megfordulni sem tudott egyedül az ágyban, a beszédhez sem volt ereje, csak kérte, vagy inkább mutatta, hogy fogjam meg a kezét.

Fél négykor jött a telefon, hogy elment. És én akkor arra gondoltam, hogy tényleg elment, hogy elrepült, hogy levetette és végül itthagyta ezt a rák rágta testet. Tudtam, hogy valahol szabadon repül, talán a Szaturnusz gyűrűinél járhat már, vagy a Jupiter valamelyik holdja körül tesz éppen egy kört, mosolyogva. Tudtam, meggyőződéssel tudtam, hogy már van valahol, és hogy a mozdulatlan test, ami a kórházi ágyon fekszik, ami pár perce még az anyám volt, az már nem ő. Mert a test csak egy ócska ruha, amiből ilyenkor kilép a lélek. A test csak a mandarin héja.

És arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy a halállal mint a villanyt, lekapcsolják mindazt, ami addig az ember volt. Nem lehet az, hogy a lámpaoltás után, a fénnyel együtt semmivé lesz és eltűnik mindaz, amit nem egészen hatvanöt év alatt érzett és gondolt, átélt és megtanult az ember.

Mert a halál nem lehet amolyan otromba volt-nincs bűvésztrükk csak, amiben végül eltüntetik és elcsalják az életet. A halál inkább valami nagyszerű szabadulós varázslat talán.

Houdini-mesterfogás - s végül minden bilincséből kiszabadul a lélek.

Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XII. évfolyamának 77. (2017. április-májusi) számában.

Egy február végi kedd délelőttön, úgy féltizenegy magasságában egy ufó szállt le Békásmegyeren. Nem volt nagy ufó, inkább amolyan kisebbfajta, egyszemélyes csészealj csupán. Zaj nélkül, puhán ért földet, miután megtett néhány kört két tízemeletes sorház között, üres parkolóhelyet keresve. Végül talált egy szabad helyet, óvatosan beállt, gondosan leállította az antigravitációs ionhajtóművet, és lekapcsolta a csészealj burkolatán körbefutó fényeket.

Kerülte a feltűnést, még emlékezett rá, hogy milyen felfordulást okozott a minap a Hattyú csillagképben, a Kepler-186f bolygón egy félresikerült landolása, ahol a történtek után minden bizonnyal még ötven év múlva is sokan a Bolygóközi Titkosszolgálatot sejtik majd a balul elsült mentőakció hátterében. Egyébként meg nyilván fogalma sem lehetett arról, hogy a Kepler-186f exobolygót még mifelénk is leginkább csak a Piszkéstetői Obszervatórium munkatársai hívják Kepler-186f-nek, vagy hogy a Hattyú csillagkép neve történetesen éppen Hattyú. Mert az ugye aligha valószínű, hogy néhányszáz fényévnyire tőlünk, klingoni fordításban valaha is olvashatták az ókori görög mondákat egy bizonyos Apollónról meg Zeuszról. Az meg aztán egészen bizonyos, hogy az univerzum egy más pontjáról nézve az a csillaghalmaz még véletlenül sem hattyúra hasonlít, sokkal inkább teknősbékára, kisteherautóra, esetleg betűtésztás paradicsomlevesre vagy valami egészen másra – de abba inkább most ne menjünk bele, hogy vajon egy ufónak lehet-e egyáltalán fogalma arról, hogy mi a csuda a teknősbéka, a kisteherautó, hogy a betűtésztás paradicsomlevest már ne is említsük. Mindenesetre világlátott ufóról lévén szó, anélkül, hogy bizonyosan tudnánk, ebédelt-e valaha betűtésztás paradicsomlevest a bolygóközi űrmenzán, azért a magunk részéről megelőlegezhetünk neki ennyi alapvető csillagpolgári ismeretet. Arról pedig végképp ne nyissunk vitát, meglehetősen messzire vinne ugyanis, hogy a Kepler-186f exobolygón vajon klingoni betűkből kirakva hogyan is nézhet ki a betűtészta a paradicsomlevesben, és hogy Békésszentandrás határában vajon melyik fóliasátorból szerzik be hozzá – amolyan könnyed testrablásnak álcázva – szombat éjszakánként a paradicsomot a háromfejű űrkonyhásnénik.

Csendesen és gondosan leparkolt tehát az ufó Békásmegyeren, egy hosszú, nyolc lépcsőházas tízemeletes tövében. Fémes burkolatán csillogott a februári napfény, a fölötte lévő faágakról ráhulló hó pedig gőzölögve párologott el. Meleg volt még az antigravitációs ionhajtómű a hosszú út után, és a burkolat is átmelegedhetett a térugráskor, meg persze a Föld légkörében ereszkedve. Mindenesetre az ezüstös csészealj nem keltett különösebb feltűnést a körülötte parkoló autók között ezen a február végi kedd délelőttön.

Persze nem is láthatták sokan a landolást: a környező házak lakói közül a legtöbben dolgoztak vagy iskolában voltak ilyenkor, a sorház nyugdíjas lakóinak figyelmét pedig leginkább a tegnap délutáni török sorozat kétezer-hatszáznegyvenvalahányadik epizódjának harmadik ismétlése kötötte le. Talán csak a nyugdíjas krampácsolómester, özvegy Üveghegyi Géza láthatta fél szemmel a landolást a nyolcadik emelet ötvenkettőből – ő ugyanis az erkélyen egy hokedlire rogyva próbált küzdeni a másnaposság ellen. A maga részéről a lehető legklasszikusabb módszert választotta ehhez. Néhány éve már amolyan életfilozófiaként vallotta ugyanis – és ehhez rendre és erősen tartotta is magát –, hogy a másnaposság ellen úgy tehet a legtöbbet az ember, ha nemes egyszerűséggel sosem józanodik ki. Így hát ha a nyugdíjas krampácsoló¬mester látott is valamit a landoló ufóból, egészen biztosan betudta azt az Unicum, a sör és a nagyfröccs együttes, tudatmódosító hatásának. Nem gondolta persze mindezt így végig, nem volt ugyanis abban az állapotában. Egyszerűen azt hitte, már ha egyáltalán hitt valamit, hogy csak a szeme káprázott.

A csészealj oldala halk szisszenéssel felnyílt, és kikászálódott belőle utasa. A kis szürkék közül való volt: nem egészen százhatvan centi magas, vékony testalkatú, pisze orrú, feltűnésekor fényes, ezüstszínű szabadidőruhát viselt, színes kövekkel kirakott, vastag övvel, különös ismertetőjele a feltűnően nagy, fekete szeme, hegyes álla és az apró, vékony szája. Valahogy így jellemezné őt a rendőrségi körözés, amelyről persze ezúttal szó sem lehetett, hiszen özvegy Üveghegyi Gézán kívül nem tűnt fel senkinek az ittléte. Géza bácsi pedig hiába is hívta volna a rendőröket, a különös látomást ők is betudták volna az elfogyasztott italok együttes hatásának.

Az űrhajó utasa – hogy továbbra se keltsen nagy feltűnést – a fejére szőke, konty alakú parókát erőltetett, hatalmas szemeit egy annál is hatalmasabb napszemüveggel takarta, bal karjára pedig egy piros kosarat akasztott. Kiköpött olyan volt, mint az idősödő lakótelepi dáma, aki a szürke susogósban a piacra menet nagyon, de nagyon fiatalosnak szeretne látszani. Cseppet sem tűnt tehát idegennek a lakótelepen, ahogy a vásárcsarnok felé irányította lépteit. Egy szolárium kirakatában meg is nézte a tükörképét. Elégedett volt az álcájával. Talán a szürke bőrére fért volna még rá némi alapozó, de megállapította magában, hogy az úti csomag összeállításakor összességében igen jó munkát végeztek a kollégái.

A piacon alig voltak ilyenkor, aki akart, már reggel bevásárolt, és ilyentájt éppen a tűzhely fölött állt a konyhában. Ideálisabb időpontot nem is választhatott volna a feltűnés nélküli vásárlásra. A csarnokban elidőzött a húsáruknál. Valószerűtlenül nagy napszemüvege mögül döbbenettel szemlélte a csirkefejeket és a csirkelábakat a pultban. Kiköpött olyanok, mint az a vérszomjas szaurida-népség az Alfa Centauriban, a borsónyi agyával – gondolta, majd eszébe jutott, hogy az Alfa Centaurihoz hasonlóan mostanság talán éppen ilyen csirkefejű és csirkelábú szauridák lennének a földi élet csúcsragadozói, ha úgy hatvanötmillió éve nem ér célba az a jól célzott, nagyobbacska űrkavics.

Két nyugdíjas asszony beszélgetése ütötte meg a fülét – pontosabban a füle helyét, még pontosabban azt a belső érzékszervét, valahol a homloklebenye felső harmadában, amely a telepatikus érzékelésért felelt. Gondosan fülelt, vagyis fül hiányában telepatált, és megint csak megdöbbent. Ijedten pislantott körbe, és megállapította magában, hogy a Tejútrendszer legveszélyesebbje lehet a magyar kisnyugdíjas. Míg a fél univerzum retteg ezektől a csirkelábú és csirkefejű szauridáktól az Alfa Centauriban, addig ezek a magyar kisnyugdíjas nénik nem egyszerűen megfőzik, hanem még könyörtelenül le is szopogatják a bőrt meg a húst ezekről a szaurida testrészekről. El is határozta, hogy ezt feltétlenül jelenteni fogja, és titkos javaslatot tesz arra, hogy mielőbb állítson fel egy kisnyugdíjas-légiót a Bolygóközi Antiszaurida Liga, mert csak így lehet végre egyszer és mindenkorra rendet rakni az Alfa Centauri környékén.

A halasnál is megállt egy percre, és megborzongott. Egyre kellemetlenebbül érezte magát, fogytán volt a biztonságérzete. A pisztrángok ezüstös, pikkelyes bőrét bámulta, és arra gondolt, hogy az kiköpött olyan, mint az övé. Nyelt egy nagyot, és önkéntelenül is behúzta a nyakát. Már-már a torkán érezte a halasember nagykését.

A szomszédos standnál végre megtalálta, amit keresett: burgonyát. Ezért, egészen pontosan két kiló krumpliért küldte őt ide ezen a február végi, napos szerda délelőttön a legtitkosabb küldetéssel a Bolygóközi Tudományos Nagytanács. Nemrégiben ugyanis a Kuiper-övben, a Neptunusz és a Plútó pályáján túl elfogtak egy különös, földi rádiójelet. A kódfejtőknek két hónapjukba került, mire megfejtették, hogy egy rövid, töredékes audiovizuális tartalom rejtjelezett adatcsomagját fogták el, amely arról tanúskodik, hogy egy humanoid az élettelen, vörös marsi talajban képes volt burgonyát termeszteni. Ezért küldték őt ide, titokban Békásmegyerre, hogy a vásárcsarnokban mintavételezzen bő két kilónyit a különleges gumóból, amely képes megélni a marsi talajban is, és amelyet így tanulmányozni tud majd a Bolygóközi Tudományos Nagytanács.

Szükségük is lesz rá, amikor terraformálni akarják az Alfa Centauri száraz, vörös és élettelen bolygóit. Persze csak miután a kisnyugdíjas humanoid asszonyságok légiói megsemmisítik a csirkefejű és csirkelábú szauridákat, és megfőzik őket húsleves gyanánt a vasárnapi bolygóközi térben.

Tudod, nagyon sok árnyalata van a kéknek. Van az a páráskék – én csak így hívom –, a március közepi reggeleken a hegyekre ülő égbolt kékje, olyan, mint a nagyapáméknál az a tengerkő, azt hiszem, így nevezték gyerekkoromban. Egy nagy, vagy legalábbis akkor nagynak tűnő kristály vagy a csuda tudja, honnan jött és miféle kő volt az, de tényleg mintha a tenger lett volna belezárva, és valami különös végtelen, már amennyire a végtelen egyáltalán bezárható, pláne egy kőbe, még ha olyan megfoghatatlanul végtelenkék is.
Van ez a páráskék, ami szinte lebeg a március közepi kora délelőttön a Bükk és a Mátra szelíd, nagy hegyei felett, ott, ahol – messzire látszik – magasan, a fák tövében még megmaradt a hó. Sápadtak ilyenkor az erdős hegyoldalak, sápadt a tóparti nádas és a vasúti töltések oldala is, és persze sápadt ez a kék is, de már élet van benne, az bizonyos.
És ott van a chartres-i kék, a katedrális hatszáz éves rózsaablakainak kékje, a legtitokzatosabb kékek egyike, amelynek titkát a székesegyház árnyékában élő, üvegkészítő családok generációi őrzik. Az ég kékje ez is, de máshogyan az égé: a felsőbb szféráké. Az isteni kék ez, de legalábbis az angyaloké. Az áhítat kékje, azt hiszem – bár még csak hit sem kell, hogy érezze és tudja az ember, amikor a napfény átszivárog e kéken, mintha csak megfestené a katedrális tömjénes levegőjét, hogy a rózsaablakok chartres-i kékjén át figyelmesen néznek az angyalok.
És ott van Lisszabon egének kékje, ami messze az óceán fölé nyúlik, és érezni benne a végtelent. Állni Cabo da Roca sziklái fölött, ahonnan már tényleg nincs tovább, csak az ég és a víz kékje, ahogyan egymást tükrözik, vagy még inkább mintha egyetlen kék anyag lenne a földi és az égi óceán. Lisszabon egének kékje alatt az ember egy gondosan berendezett üveggolyóban érzi magát, katedrálisokkal és kanyargós, régi utcákkal, százéves villamosokkal, virágzó narancsfákkal és a történelem köveivel együtt, apró makettként az istenek játékában.

Egyszer láttam már az éjszakai tengert. Holdatlan, felhős éjszaka volt, éppen ezért az érzékelésnek ez az igéje nem fedi pontosan a megtapasztalást. Hallottam inkább a tengert és tudtam, éreztem, hogy ott van. A távolban, elvétve egy-egy hajó fénye látszott csak, mint apró, fényes bogarak.
Nem, egyáltalán nem olyan volt, mint a csillagos égbolt, mert ha a csillagokra néz az ember, van viszonyítási pontja, és fogódzót jelent az érzés, hogy a két talpát éppen a súlyával egyenlő mértékben nyomja a Föld. A csillagos éjszakában is ott van a végtelen, de még sincs elveszve benne az ember, mert mindig van mihez viszonyítani. Az égbolt valahol olyan ismerős, néhány csillagképet is tudni tán, és érezni lehet a fent és a lent biztonságot adó bizonyosságát.
De a tenger, az más. A tenger félelmes. Holdtalan éjszakán hallja az ember azt az állandó morajlást, és tudja, érzi, az idegeiben valami különös félelemmel és bizonytalansággal érzi, hogy a tenger ott van, mindenütt. Érzi az irdatlan távolságot és a víz irdatlan súlyát, és tudja, hogy a mélyben kalózok csontvázait és ismeretlen, nagy és szörnyű állatokat rejt a víz.
Az éjszakai tenger partján nincs fent és lent, nincs előre és hátra. Égtájak sincsenek, és a parton állva is körbevesz a félelmes mélység. Az éjszakai tenger fekete, nagy és ismeretlen közeg, tele félelemmel és valami rettentő bizonytalansággal.

Repülőgéppel utazni egy kicsit olyan, mintha kiszakadna térből és időből az ember – igen, térugrás és időugrás is egyben. Persze nem a szó szoros értelmében, még ha egyébként milliomodmásodpercekben mérve valószínűleg a szó szoros értelmében is az, időutazás legalábbis. Azt mondják, az űrhajósok számára is lassabban telik az idő, félévnyi űrutazás alatt néhány századmásodperccel kevesebbet öregszenek, mint a Földön maradók… És milyen jól jön ez a néhány századmásodperc ráadás majd a végén, az őrült sebesség és Einstein miatt.
Repülőgépre ülni, tízezer méter és nyolcszázhetven kilométer per óra fölé menni úgy, hogy közben igazából nem is érzékeli az ember sem a szédítő teret, sem az őrült sebességet, és alig két óra alatt Párizsba és Brüsszelbe érni, vagy kicsit több mint három alatt Lisszabonba – pedig az már nyugati hosszúság, az már nagyon nyugat. Lisszabonnál nyugatabb nincs. Furcsa, de nekem Lisszabon nyugatabb, mint New York vagy San Francisco, talán azért a legnyugatabb, mert úgy öt- vagy hatszáz éve innen indultak el a bátrak, akik még nem tudták, talán csak sejtették, hogy lehet még ennél is nyugatabb.
Az ember alig három óra alatt más kultúrába és más történelembe lép, a repüléssel leszűkíti a teret – uramisten, milyen kicsi a Föld, ha alig három óra alatt ekkorát lehet haladni rajta vagy fölötte –, átlépi az időt, visszaugrik a történelembe, egy másik történelembe, amiről azt érzem, hogy a világtörténelem kellős közepe. Egyszerre idő- és térkapszula a repülőgép – ezen gondolkodom...

London nagy, és van benne valami szörnyen dekadens. Olyan túlérett az egész, a város és a társadalom, olyan végletes, ahogyan a házak valami rendezett rendetlenségben állnak az Oxford Street mindkét oldalán, aztán meg a kanyar után olyan nagyon rendezett rendben végig a Regent Streeten, a Trafalgar felé. London olykor mértékadóan elegáns, mint egy jólfésült úri szabó, máskor meg végtelenül giccses, mint megboldogult nagymamám porcelán kiskutyái a csipketerítőn. Egy kicsit olyan, egy aranyozott szegélyű teáskészlet, benne Egyiptom kincseivel, óriáskerékkel, kínai éttermekkel és sötét pubokkal, palotákkal, parkokkal, katedrálisokkal és villódzó neonfényekkel a Piccadilly-n. De valahol ilyen a Parlamentjük is, a madártávlatból is kusza épülettel, a jogrenddel és a furcsa szokásokkal a monarchia aranyozott falikárpitja előtt.
Egyszerre szédült és szédítő, ahogyan a tömeg hömpölyög az Oxford Circus-ön, föl a metróból, és a hatalmas szatyrokkal az üzletekből kifelé… Ez már a fogyasztói társadalomnak is a legvége lehet, azt érzi az ember, hogy innen már nincs tovább, mindenféle nációk, talán csak olyan igazán igazi angol arcot nem látni, már amilyennek az angol arcot a hercegi portrék után elképzeli az ember. Emeletes buszok végig, egymás után, meg a londoni fekete taxik, mást se lát az ember, mintha csak hatalmas matchboxokkal játszana itt fordított közlekedést valami égi rendező...
Néhány tíz méterre az Oxford Circus-től, egy jobbára csendes kis utcában, a Brook Streeten egy keskeny, háromemeletes, fehér falú házon hirdeti a kék, kerek tábla: 1968–69-ben itt élt Hendrix. És tegyük gyorsan hozzá: innen alig 4–5 kilométernyire nyugatra, a Notting Hill egy kis szállodájában halt meg negyven évvel ezelőtt. És az Oxford Street felől idáig hallatszó dudálásból, a város alapzajából nem lehet nem kihallani a Crosstown Traffic klasszikussá érett dallamait.

A vers nem más, mint szavakba oltott zene. Olyan, mint egy ihletett pillanatban játszott betűkirakósdiból varázsütésre összeálló muzsika. A versnek belső ritmusa és dallama van – és talán több is, mint egyszerű zenemű. Olyasféle varázslatos kotta, amelyet olvasva mindenkiben más regiszterben szólalnak meg a verssorok.
Az igazi, az égre írt versnek belső zenéje van. Nem a szavak jelentése a lényeg. Mert a szó elszáll. Az csak a felszín és annak is csak az egyik lehetséges olvasata – vagyis a vers párhuzamos valóságainak egyike. Talán fontosabb ennél maga a ritmika és a dallam, ami a szókirakósdiból megszületik.
Milyen különösen szép a magyar nyelv – és milyen ritka kincs! A miénken kívül jóformán csupa kihalt nyelveken lehetséges például az időmértékes verselés. És lám, milyen klasszikus arányokban, milyen mértani pontosságú ritmikával és szívfájdítóan szomorú dallamokon szólal meg bennünk, ha olvassuk, a Hetedik ecloga…
De a versnek nem csak belső zenéje van. Színei is vannak. Léteznek például barna versek és tengerkékek, tavaszi zöldek, viharos felhőszínűek és naplemente-vörösek is. Különös festmények mind: színek nélkül is ezerszínű képek. Olyan különös műalkotások, amelyek az olvasó lelkében olvadnak össze képpé. Pontosabban egyszerre zenévé és képpé – hangulattá.
Nézem nap mint nap az Üllő út és az Erkel utca sarkán a táblát: Kisfaludy, Kazinczy, Vörösmarty és Kölcsey szerkesztették itt egykoron az Aurorát. A szemközti házban az idős Arany János lakott és alkotott, és éppen 83 lépésnyire van csak innen a ház, ahol Kosztolányi verset írt az Üllői úti fákról. Fák persze nincsenek már, a ház sarkán nap mint nap kutyák végzik a dolgukat – és mégis némi elfogódottságot érez az ember. Mintha szentek lábnyomait őriznék a kopott utcakövek. Mint ahogyan szentek és varázslók kéznyomát őrzik a közeli antikváriumok kirakataiban a könyvek: Az Illés szekerén első kiadása, mellette a Nyugat régi számai, a borítókon költők – Ady, Babits, Illyés – neveivel, és a borítók mögött igazi versekkel…
Csupa olyan magyar verssel, amely egyszerre festészet és zene.
Égre írt varázslat.