Egyszer láttam már az éjszakai tengert. Holdatlan, felhős éjszaka volt, éppen ezért az érzékelésnek ez az igéje nem fedi pontosan a megtapasztalást. Hallottam inkább a tengert és tudtam, éreztem, hogy ott van. A távolban, elvétve egy-egy hajó fénye látszott csak, mint apró, fényes bogarak.
Nem, egyáltalán nem olyan volt, mint a csillagos égbolt, mert ha a csillagokra néz az ember, van viszonyítási pontja, és fogódzót jelent az érzés, hogy a két talpát éppen a súlyával egyenlő mértékben nyomja a Föld. A csillagos éjszakában is ott van a végtelen, de még sincs elveszve benne az ember, mert mindig van mihez viszonyítani. Az égbolt valahol olyan ismerős, néhány csillagképet is tudni tán, és érezni lehet a fent és a lent biztonságot adó bizonyosságát.
De a tenger, az más. A tenger félelmes. Holdtalan éjszakán hallja az ember azt az állandó morajlást, és tudja, érzi, az idegeiben valami különös félelemmel és bizonytalansággal érzi, hogy a tenger ott van, mindenütt. Érzi az irdatlan távolságot és a víz irdatlan súlyát, és tudja, hogy a mélyben kalózok csontvázait és ismeretlen, nagy és szörnyű állatokat rejt a víz.
Az éjszakai tenger partján nincs fent és lent, nincs előre és hátra. Égtájak sincsenek, és a parton állva is körbevesz a félelmes mélység. Az éjszakai tenger fekete, nagy és ismeretlen közeg, tele félelemmel és valami rettentő bizonytalansággal.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.