Repülőn

Repülőgéppel utazni egy kicsit olyan, mintha kiszakadna térből és időből az ember – igen, térugrás és időugrás is egyben. Persze nem a szó szoros értelmében, még ha egyébként milliomodmásodpercekben mérve valószínűleg a szó szoros értelmében is az, időutazás legalábbis. Azt mondják, az űrhajósok számára is lassabban telik az idő, félévnyi űrutazás alatt néhány századmásodperccel kevesebbet öregszenek, mint a Földön maradók… És milyen jól jön ez a néhány századmásodperc ráadás majd a végén, az őrült sebesség és Einstein miatt.
Repülőgépre ülni, tízezer méter és nyolcszázhetven kilométer per óra fölé menni úgy, hogy közben igazából nem is érzékeli az ember sem a szédítő teret, sem az őrült sebességet, és alig két óra alatt Párizsba és Brüsszelbe érni, vagy kicsit több mint három alatt Lisszabonba – pedig az már nyugati hosszúság, az már nagyon nyugat. Lisszabonnál nyugatabb nincs. Furcsa, de nekem Lisszabon nyugatabb, mint New York vagy San Francisco, talán azért a legnyugatabb, mert úgy öt- vagy hatszáz éve innen indultak el a bátrak, akik még nem tudták, talán csak sejtették, hogy lehet még ennél is nyugatabb.
Az ember alig három óra alatt más kultúrába és más történelembe lép, a repüléssel leszűkíti a teret – uramisten, milyen kicsi a Föld, ha alig három óra alatt ekkorát lehet haladni rajta vagy fölötte –, átlépi az időt, visszaugrik a történelembe, egy másik történelembe, amiről azt érzem, hogy a világtörténelem kellős közepe. Egyszerre idő- és térkapszula a repülőgép – ezen gondolkodom...