Kékítő

Tudod, nagyon sok árnyalata van a kéknek. Van az a páráskék – én csak így hívom –, a március közepi reggeleken a hegyekre ülő égbolt kékje, olyan, mint a nagyapáméknál az a tengerkő, azt hiszem, így nevezték gyerekkoromban. Egy nagy, vagy legalábbis akkor nagynak tűnő kristály vagy a csuda tudja, honnan jött és miféle kő volt az, de tényleg mintha a tenger lett volna belezárva, és valami különös végtelen, már amennyire a végtelen egyáltalán bezárható, pláne egy kőbe, még ha olyan megfoghatatlanul végtelenkék is.
Van ez a páráskék, ami szinte lebeg a március közepi kora délelőttön a Bükk és a Mátra szelíd, nagy hegyei felett, ott, ahol – messzire látszik – magasan, a fák tövében még megmaradt a hó. Sápadtak ilyenkor az erdős hegyoldalak, sápadt a tóparti nádas és a vasúti töltések oldala is, és persze sápadt ez a kék is, de már élet van benne, az bizonyos.
És ott van a chartres-i kék, a katedrális hatszáz éves rózsaablakainak kékje, a legtitokzatosabb kékek egyike, amelynek titkát a székesegyház árnyékában élő, üvegkészítő családok generációi őrzik. Az ég kékje ez is, de máshogyan az égé: a felsőbb szféráké. Az isteni kék ez, de legalábbis az angyaloké. Az áhítat kékje, azt hiszem – bár még csak hit sem kell, hogy érezze és tudja az ember, amikor a napfény átszivárog e kéken, mintha csak megfestené a katedrális tömjénes levegőjét, hogy a rózsaablakok chartres-i kékjén át figyelmesen néznek az angyalok.
És ott van Lisszabon egének kékje, ami messze az óceán fölé nyúlik, és érezni benne a végtelent. Állni Cabo da Roca sziklái fölött, ahonnan már tényleg nincs tovább, csak az ég és a víz kékje, ahogyan egymást tükrözik, vagy még inkább mintha egyetlen kék anyag lenne a földi és az égi óceán. Lisszabon egének kékje alatt az ember egy gondosan berendezett üveggolyóban érzi magát, katedrálisokkal és kanyargós, régi utcákkal, százéves villamosokkal, virágzó narancsfákkal és a történelem köveivel együtt, apró makettként az istenek játékában.