Vízkereszt van. Emlékszem a régi telekre, az olajkályhán pörkölt narancshéj illatára anyu munkahelyén, emlékszem a hatalmas, vajszínű kávédarálók illatára a közértek pénztáránál, és emlékszem a lebontott karácsonyfák szörnyű és nyomasztó magányára a január eleji esőben. Rég volt, majd' negyven éve már.
1981 lehetett, vagy '82 talán, és kidobot karácsonyfákkal volt tele a lakótelepen a kukák környéke. A karácsonyi hónak már nyoma sem volt az ónos esőben, az ólomsúlyú cseppek pedig rég leverték a fák alá a maradék tüskéket is. Lehangoló, szürke napok voltak ezek akkoriban. Hat-hétévesen jártuk végig a lakótelepen a kidobott fenyőfákat a kukák környékén, véletlenül rajtuk felejtett szaloncukrokat kerestünk - néha volt, hogy maradt egy-egy belőlük a fákon hagyott cukorpapírok között. Leginkább zselések voltak csak, aranyszínű vagy piros papírban. Úgy hiszem, különleges találatnak számított akkoriban egy-egy kék-ezüst papírban ottfelejtett, málnaízű konzum szaloncukor.
Loptunk is, igen, néha loptunk is ekkortájt a lakótelep környékének két közértje közül a zsúfoltabbikból, apró dolgokat csak, főleg tejport, egy csészényi kávéba valót. Kis sötétkék papírtasakban árulták, húsz fillér volt darabja, de nekünk akkor éppen húsz fillérünk sem volt tejporra. De jó íze volt, édes, ahogy a tenyerébe öntötte és felnyalta onnan az ember. A szelet csokoládéhoz már nem voltunk elég bátrak - én legalábbis sosem -, de azt hiszem, akkoriban, hat-hét évesen T. volt a legeslegbátrabb ember közülünk, mert egyszer, vakmerő módon el mert csórni a kabátujjába rejtve egy egész piros Balaton-szeletet.
Gyufát is loptunk néha, ez már később volt persze, még ugyanabban az évben, de már késő tavasszal, amikor városszerte virágzott a jegenyenyár, és mint a hó, úgy hullott mindenfelé ez a fehér bakapihe, vastagon beterítetve a játszótereket. Vitte a szél ezt a fehér pihét, de ha meggyújtottuk, villámgyorsan égett, mint a futótűz. A hajóhintát tömtük meg vele a játszótéren, a szánkózódomb alatt, a régi temető fala mentén, és futás közben visszanézve még láttuk, ahogy mint egy kalózfilmben, lángol a kis hintahajó.
Vízkereszt van, és ha kidobott, szomorú fenyőket látok, lopva még ma is odanézek, hogy nem felejtett-e rajta valaki egy-egy szaloncukrot.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.