Emlékszem, hogy mennyire szíven ütött ez a kék szín:
van Gogh kékje a vásznon a sárgás búzakazallal...
Álltam a párizsi tágas, üvegkupolás Musée d'orsay
termében, megszédültem, bódultan e színtől.
Tán csak a chartres-i katedrális kék ólomüvegből
készült ablakain betörő fény kékje ilyen szép.

Honnan, mondd, honnan született ez a kék meg a vásznon?

Peace and love. Nem volt más. Hatvanhét nyara. Hendrix.
Koncert. Sír a virágmintás Fender Stratocaster.
Éppen a Killing Floor zakatol, lüktet, tovagördül.
Mértani pontosságu a ritmus a vas sineken, s épp
mint egy száguldó, vad mozdonyból kitörő gőz,
míg nagy erővel, transzban nyúzza a húrt a gitáron.

Ördögi körhintán visz körbe a basszus a dobbal,
torzított rondó jön a Marshallok csövein, s úgy
pörget, körkörösen - Ravasz asszony. Clapton az isten,
mondták akkoriban, de ilyen dús hangokat ő sem
csalt ki a hat nyúzott fémhúrból. És amióta
mennyei színpadokon szólal, dörren meg a Fender,
ördögvillát ráz, mutat isten két keze is fent.

Lassan harminc év. És úgy ment össze a város
közben, mint a pulóver, mit tisztára mosott egy
óvatlan kéz, rossz programmal a kósza időben.

Minden a régi helyén van. S mégis: semmi sem az már,
mint ami egykor volt. Elmúlt végképp a gyerekkor.

Ott van a játszótér: az a hinta a régi, a csúszda
sem lett közben más, de a tér paramétereit már
mintha csak összébb nyomták volna a mostoha évek.
És már épp csak bucka a domb, ami egykor a hegy volt,
onnan eresztettünk kék égre papírrepülőket.
Itt ez a park, tele mind a hatalmas gesztenyefákkal:
Sűrü, sötét, kusza erdeje volt ez a régi meséknek.

Akkor, régen mintha az Isten háta mögött lett
volna a kis temető, ma alig pár percnyi a séta
onnan, ahol felnőttem. A névsor a sírköveken nő:
dédszüleim, nagyapám, nagyanyám, s most már az anyám is.

Elmúlt már minden. Csakis ez köt még ide engem.

Furcsa varázslat az őszben, a szilvásváradi úton:
mint olvadt arany, úgy csordul le a fákon a reggel.

Nyúlnak az árnyak még, és közben az esti esőtől
apró cseppenként csillámlik a sok falevél. És
mintha lebegnének lustán, nyújtózva a dombok,
elheveredve, alattuk kékesszürke a felhő.

Felkopaszodnak lassan az út szélén az akácok,
hullik a barna dió, de a birsek oly illatosak még.

Egy takaros kis ház tetejét karcolja a napfény,
virrad a szívben a sárga-vörös különös keveréke.

Január

Karcol a szél és reccsen a jég és csizma csikordul.
Csillag fázik a vibráló, kristályhideg égen,
s közben mintha üveghangon pattanna a hajnal.
Lent a fagyott tó partján szél tépázza a nádat.

Február

Farsangkor jó forralt bor melegít, s a tepertős
házi pogácsa. Az ablakodon még néha virág nő
jégből, s tűnik a semmibe gyorsan a reggeli fénnyel.
Dermedt végtagodat mozgasd! Múlóban a tél már.

Március

Gyenge a krókusz szára, de áttör mégis a jégen:
kertkapu mellett, rózsa tövén cseppent lila tintát
huncut Március. Élénk szél kacag, és ma titokban
pattan a rügy: tavasz ébred. Tedd el a télikabátot!

Április

Női szeszély. Kócos szél. Villámok zivatarral.
És a talaj mentén a fagyok még visszaköszönnek.
Kerti gyümölcsfavirágok szirmát kergeti körbe,
s furcsa fogócskát játszik az illatos április olykor.

Május

Lándzsás nyárfák strázsáló sora közt fut az út. Már
majdnem nyár ez a sárga, piros, kék, zöld szalagokkal
integető május. Reggelre kizöldül az erdő,
s illatokat hoz a szél: az akácot, a bodzavirágét.

Június

Nyár van, s elveri gyorsan az utca porát ez a zápor,
dörren a felhős ég és illata száll az esőnek.
Szomjas szádban roppan a vastag húsu cseresznye.
Lázasak és rövidebbek ilyenkor a fűszeres éjek.

Július

Úsznak a bágyadt dombok a kék, remegő levegőben,
olvad az aszfalt. Kis zöld gyík keres árnyat a falnál,
nem mozdul, majd fürgén cikkan a kánikulában,
illan a tüskés ágak alól. Már érik a málna.

Augusztus

Nézd csak, a gyönge pipacs vércsöppjei égnek a tájon,
s arrébb kombájn porzik a sápadt búzamezőben.
Árokparton a búzavirág kék szirmai szétszórt,
csorba tükörcserepekként: apró égdarabok csak.

Szeptember

Lassan barnul a gesztenyefák kusza lombja. Vörös bükk
lángol szinte a parkban, s izzik a som, meg a kőris.
Olykor már szomorodnál, jönnek a hosszura nyúló
esték. Mégis jobb ma a kedved az őszi szinektől.

Október

Dérrel csípi a reggel a rozsdás kertben a szőlőt,
érett alma lehullik a furmintillatu őszben,
sárgul a vackor, s élénk illata bódit a birsnek.
Korhadt létra hever feldőlve a barna avarban.

November

Sűrű, vak ködben nyirkos, bús szél tapogatja,
gyötri a fák kopasz ágát és az agyérkoszorúkat.
Húzza a tested a lucskos, sárszagu föld lefelé. Vén
csontjaid érzik a kort, az idő gyötrő rohanását. 

December

Telve a naptár. És az olajkályhán a narancshéj
pörkölt illata furcsa varázslat: régi gyerekkor.
Hó fedi lépteidet. Csend lesz, szép várakozással
múlik az este. A csöndben hallani, hogy havazik kint.

Nyár van. Csendes az este, s könnyű bor poharamban.
Rózsafa illata száll. A pipám parazsába ha nézek,
nézem a füst kékjét, meg az izzását a dohánynak,
és a parázs melegét érzem s őrzöm tenyeremben.
Bordós és vöröses pipatest, halvány erezettel:
Korzika tengeri szél fútt, szikkadt, rossz talaján nőtt
cserjés hanga öreg gyökeréből lett kifaragva.
Régi gyökér, jól tűri a tűz parazsát odabent, míg
fent, az acélszinü égen a sápadt Hold pihen éppen.

Oly pőrén szomorúak a százéves paratölgyek,
állnak a szikkadt domb tetején, ritkás ligetekben,
kérgüktől megfosztott törzzsel, felkopaszítva.

Épp embermagasan pőrék és vérvörösek, s úgy
állnak, mintha lenyúzott bőrük alatt eleven seb
égne, sajogna, de lassan gyógyul közben a kéreg.

Két-háromszáz évig elélnek a hű paratölgyek,
újra meg újra, kilencévente lenyúzva a kérgük,
mégis mindíg újra növesztik a rőt sebeikre.

Ezt ne feledd, amikor bort bontasz majd vacsorához!

Állni a Chartres-i katedrális két tornya előtt, és
nézni, amint ez a két felemás torony áll az időben,
s nézni a nyolcszázéves, kék üvegablakokon túl...
Otthonod itt ez a tér, ahogy otthon a vén Európa.
S otthonod éppúgy Párizs. A boulevard Saint-Michelen vagy
otthon az őszi esőben, a hídon a Szajna fölött. S állsz
megbűvölten a tágas londoni múzeumokban,
és a novemberi fényben a vén Vatikán kupoláit
bámulod és nézel le az Angyalvár tetejéről.
És legalább úgy otthon vagy Brüsszelben, a Grand-Place
környékén, ahol éttermek sorakoznak a zsúfolt,
szűk utcákon. A Károly hídon a májusi este
prágai régi barátként ül meg a vállaidon. Mert
érzed, az otthonod éppúgy itt van, mint Budapesten.

Meg kell érni a borra, ha értékelni szeretnéd.
     Sok-sok csalfa fehér, s huncut, móka-rozé
bort kell megkóstolnod, amíg elszállnak az évek,
     s míg a nehéz vöröset értékelni tudod.

Épp így érnek a múló korral benned a könyvek.
     Krúdy akár az aszú. Márai szürkebarát.
Szentkuthy inkább merlot, testes, benne ribizli
     sejlik, málna ize, s enyhén kis karamell.

Míg fiatal vagy, hallgat a mély bor, karcos az élmény.
     Könnyed könyvet akarsz s andalitó borokat.
Aztán bölcsülsz egyre a száraz, telt vörösekkel,
     s értékelni tudod Szentkuthy mondatait.

Friss ez a csalfa rozé, szeder ízével pezseg éppen...
   Könnyű nyári ebéd - s szinte itatja magát.
Rajnai rizlingből habzó nagyfröccs poharamban:
   nyárestén lazitás kint a diófa alatt.