Ő a sosem volt emlékek hegedűse, a bortól
színesedik boldog-szomorú szívében a régvolt
úrfikor édes, pókhálós, porlepte meséje.

Kancsó bor mellett támasztja fejét meg a vándor.

Hallani, hogy muzsikál ezeregy dús, bús magyar éjjel
álombéli szerelmek szép gordonkaszavával,
s titkon postakocsik tűnnek fel a tejszerü ködben.

Kocsmai ködlovagok bóklásznak a macskaköves, szűk
utcákon, viszi szívük a női cipők kopogása.

Régvolt álmok képei villannak fel a múltból,
éjjeli konflisok ablakain túl. Furcsa stroboszkóp:
már-már elfeledett buja színek, s illatok, ízek,
szeplők, tincsek, imák – hát ez volt egykor az élet.

Kandellábereken túl, hársak s gesztenyefák nagy
árnyékában elindul a vándor az éjjeli gyorssal.

És az acélkerekek bús szív ütemét zakatolják.

Egyszer láttam az éjjeli tengert. Holdtalan éj volt,
lusta, grafitszinü felhők gyűltek a végtelen égen,
s inkább éreztem csak a mélységet - beborított.

Itt-ott apró, fényes szentjánosbogarakként
távoli, néma hajók lámpái világitanak, kis
fénypontként, árván vibrálva a mélyfeketében.

Mégis mennyire más ez a vibrálás: nem az égbolt
csillagait látod felfényleni túl a sötéten.
Érzed: másként végtelenebb ez, mint a világűr.

Hogyha az égre figyelsz, tudod azt jól, hogy helyeden vagy.
Közben nyomja a talpad a Föld, így van viszonyítás:
van lent, van fent, s pontosan érzed, hol vagy a térben.

És tudod azt jól: apró pont vagy a végtelen űrben,
ám a tömegvonzással mégis van bizonyosság:
itt élsz, s nem veszel el kusza csillagképek alatt sem.

Mennyire más ez az éjjeli tenger! Holdtalan éjen
hallod szüntelenül zúgó moraját, s idegedben
érzed az irdatlan távolságot, meg a mélység

irdatlan súlyát nehezedni magadra. Körötted
roncsokat és a kalózok csontjait őrzi a tenger.
Nincsenek égtájak, sem fent, sem lent, csak a mély van.

Érzed: az éjjeli tenger partján nincs bizonyosság.

Majd' ezer éve a Szent György-vár vastag fala mentén
áll a katedrális, két csipkés tornya a tengert
nézi. E vén kikötő-őr, kőbe meredt nyugalommal
nézi, ahogy rég nézte a bátor felfedezőket.

Bús lovagok porladnak a templomi tér hüvösében,
ódon sírköveik koptatja a lassu idő és
elkoptatja a vésett írást mind az a sok térd,
míg az imákat a tömjén szálló füstje repíti.

Páva vonul fel-alá az olajfák szürke-ezüstje
árnyékában, a vár ostrom koptatta kövén, míg
vínó verde, a friss zöld bor hűsít poharamban.
Zöldfülü, zsenge e bor még, nincs mélysége, de frissít.

Lent a huszonnyolcas kis villamosok kanyarognak
hosszan, csempézett házak közt, macskaköves, szűk
utcákon. Kis téren akác s a narancsfa virágzik
és sós tengeri szél fúj, sült halak illata érzik.

Átellenben a dombon nézed a régi kolostort,
földre rogyott tetejével. Boltívek vonalát nézd,
néhány kőbordát, ahogy átívelnek a téren
és az időn, dacolón földrengéssel s a korokkal.

Arrébb Krisztus tárt karu szobra vigyázza az öblöt,
és hazavárja a fürge hajókat a vén kikötőben,
hol nagy, tengeri szürke sirályok szállnak a rakpart
zöld, mohalepte kövén túl, apró hallal a csőrben.

Itt ez a város. S ennél nincs már más nyugatabbra.
Itt ér össze a Föld meg a tenger a végtelen éggel,
Isten nagy tenyerében a kék keveredve a kékkel.
Érzed: e város egének kékje alatt van az otthon.

Október közepén egy reggel a Jászai téren
összefut egy kávéra a Költő és Iuvenalis.
Állnak a Margit hídon, s nézik a vén Budapestet.

Költő:          
     Nézd, a hatalmas vasdaru kémleli, nézi a várost
     pálcikavékony szerkezetével: furcsa keringő…

Iuvenalis:      
     Mintha hatalmas dervis rút csontváza forogna
     körbe megint – monoton forgás, ha rakodja a terhét.
     Még alig ébred a Nap, s máris dübörögnek a gépek!

Költő: 
     Furcsa madártávlatból látni a reggeli várost,
     látni az ólmos időben a sok munkába igyekvőt.
     Ködtakaró lepi még a Galéria zöld kupoláját:
     épp csak sejlik a vár nagy tömbje a néma folyón túl…

Iuvenalis:        
     Vén buszok állnak a pesti dugóban a fellobogózott
     hídon, az alvázuk peremén kivirágzik a rozsda!

Költő: 
     Lassan mozdul a víz a hidak pillérei közt, míg
     némán és makacs állandósággal halad egyre…

Iuvenalis:
     Mit visz a víz? Csak a mocskot, a városi lét napi szennyét
     hordja, mióta csak emberek élnek a vén Duna partján!

Költő: 
     S ott az a ház: kontúrjait oldja a reggeli pára,
     pasztellként olvadnak a színek a hajnali fényben.
     Egykor a másodikon sok versét szülte a költő…

Iuvenalis:       
     Hajnali pára helyett csak a szmog, mi takarja a látványt:
     hámló házfalakat, koszos ablakokat, s a nyomort is.

Költő: 
     Oly szörnyen cinikus vagy! Nem látod meg a szépet?
     Tényleg ilyen ridegen rondának látod a várost?
     Versre nem ihlet már a hidak szépsége, a parkok
     őszi ezerszín fái, a város ritmusa téged?

Iuvenalis:
     Látom a sok rohanó, ideges polgárt… Ez a ritmus?
     Ebből kellene pontos hexameterbe faragni
     és metafórákká kottázni a városi reggelt?
     Már csak az indulat ihlet versre, ahogy tud. A nép meg
     cirkuszt és kenyeret kér: verset sincs kinek írni…

(A XXI. Aquincumi Költőverseny döntős verse.)

Gyenge a krókusz szára, de áttör mégis a jégen:
kertkapu mellett, rózsa tövén cseppent lila tintát
huncut Március. Élénk szél kacag, és ma titokban
pattan a rügy: tavasz ébred. Tedd el a télikabátot!

Körbeplakátolták az igéreteikkel a várost
angyali arcu jelöltek. A kampánnyal dübörögnek
ígéret-cunamikban a hangzatosabb szlogenek. Most
választások előtt jön a képviselőhöz a költő.

Költő:
        Mondd, önös érdekeiddel hogy hozod össze a közjót?

Képviselő:
        Higgy nekem, én csak az emberekért szavazom meg a törvényt,
        s értetek éjt nappallá téve gürizni nekem kell!
        Sorsotokat jobbá, szebbé csakis én tehetem már...

Költő:
        Méghogy hinni a képviselőnek? Mondd, ugye viccelsz?
        Fals szavad illan, akárcsak az éjjeli lepke ha szellent.

Képviselő:
        Higgy nekem, én, csakis én emelem meg a kis fizetésed!

Költő:
        Nincsen-e jobb érv ennél? Más is igérte meg ezt már.

Képviselő:
        Más hazudik. Csak az én szavaim tették hitelessé
        tetteim ebben a honban az elmúlt évtizedekben...

Költő:
        Méghogy az elmúlt évtizedek... Röhögök. Na ne ámíts!
        Úgy véled, hogy nálad nem lelt még okosabbat
        itt ez a vén Európa, talán amióta szivarját
        égi mezőkön szívja a nagyformátumu Churchill?
        Azt hiszed, egy klubban focizol David Cameronnal,
        merkeli távlatokat látsz Merkelnél is ezerszer
        jobban, s nagyszerűségeden ámul még Vlagyimír is?
        Tudjuk mind: a te fajtádnak mindig hatalom kell.
        Mondd csak, megvan-e még az a kincs, amiért porig égtél?

Képviselő:
        Higgy nekem, én csak az emberekért, becsülettel...

Költő:
        Létezik erkölcs, tisztesség, becsület? Ne nevettess!
        Tudjuk mind, ami ment, amikor csak közbeszereztél...
        Képviselőben nincs categoricus imperatívus.
        Belső erkölcs nem motiválja a képviselőket.

Két ringó emlőd gyönyörű Hold-íve világít.
   Felfénylő Tejutat habzsol a köldöködön
léha-mohó szám. Éhes, tétova mozdulatokkal
   járom súlytalanul bőröd csillagait.

Megmarad állandónak a város a lomha időben
   – nézd meg jól magad is Aquincum falait!
Látod, a város nem pusztán a kövek sokasága,
   s mostoha századok elnyűvik a gránitot is.

Nem köveket gyúr, formáz várossá az idő. Ez
   több annál, amit itt utcák és a terek
alkotnak, sokkal több házak szürke soránál:
   omlik a kő – s van, ami állja a századokat.

Nem csak a kő, a beton, meg a tégla, gerenda, az aszfalt,
   nem csak ezekből lesz várossá ez a tér.
Épül az élni tudásból s építő akaratból:
   mindig a megmaradó polgárság a habarcs.

És nem a hódítók emlékét őrzik a szobrok:
   őrzik azét, aki itt városokat felemelt.
Őrzik azét, aki nem pusztít, rombol, hanem épít
   színházat, tereket, művelt városokat.

Nem csak a márványból épült aranyos palotákból
   érkezik az, kinek itt szobrot emelhet a kor.
Nem csak a trónörökösből, nem csak a hercegi sarjból
   sarjadhat várost építő akarat,

s jobbító szándék – mi kiállja a lomha időt is.
   Múltak a századok és nem gazdag hadurak,
ámde a polgárok, költők, várost alapítók
   régvolt emlékét őrzik az utcanevek.

(A XX. Aquincumi Költőversenyen az Új Nyugat Irodalmi Kör és a Nyugat Plusz folyóirat különdíjával kitüntetett vers.)

A pipám parazsába ha nézek: 
a foltos Hold alatt 
ezüst füst gomolyog 
a csillagok felé.

Mintha olvadt arany csorogna végig az utcán,
Úgy fénylenek a fák a reggeli fényben.
Hosszan nyújtóznak az árnyak, és az elmúlt
éjszakai eső cseppjeitől valószínűtlenül csillan
minden egyes falevél. Van remény.

Mintha csak lebegnének lustán a hegyek,
vagy végignyújtóznának egy kékesszürke
felhővánkoson, valahol a poroszkáló őszben,
Ég és Föld között, Bátonyterenyénél.

Lassan az útszéli akácok is felkopaszodnak,
néhány öreg diófa és az illatos birsek kitartanak még,
de a pirkadati szél már kócolja a nádat.

Van valami egészen ihletett a percben,
az őszben és a pirkadatban Szilvásvárad felé,
színek, amelyek talán nincsenek is, mert csak
a szívben ébred a reggellel a ritka hangulat,
amikor a napfény a házak tetejét éri,
és ez a vörös és sárga, éppen ebben az arányban
csak a szívben létezik talán.

Őszül az idő és hűvösebbek a nappalok.
Hosszú, bújós estéket szeretne ilyenkor a szív.

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyam 75. kötetében, 2016 decemberében.)