Városi ecloga

Október közepén egy reggel a Jászai téren
összefut egy kávéra a Költő és Iuvenalis.
Állnak a Margit hídon, s nézik a vén Budapestet.

Költő:          
     Nézd, a hatalmas vasdaru kémleli, nézi a várost
     pálcikavékony szerkezetével: furcsa keringő…

Iuvenalis:      
     Mintha hatalmas dervis rút csontváza forogna
     körbe megint – monoton forgás, ha rakodja a terhét.
     Még alig ébred a Nap, s máris dübörögnek a gépek!

Költő: 
     Furcsa madártávlatból látni a reggeli várost,
     látni az ólmos időben a sok munkába igyekvőt.
     Ködtakaró lepi még a Galéria zöld kupoláját:
     épp csak sejlik a vár nagy tömbje a néma folyón túl…

Iuvenalis:        
     Vén buszok állnak a pesti dugóban a fellobogózott
     hídon, az alvázuk peremén kivirágzik a rozsda!

Költő: 
     Lassan mozdul a víz a hidak pillérei közt, míg
     némán és makacs állandósággal halad egyre…

Iuvenalis:
     Mit visz a víz? Csak a mocskot, a városi lét napi szennyét
     hordja, mióta csak emberek élnek a vén Duna partján!

Költő: 
     S ott az a ház: kontúrjait oldja a reggeli pára,
     pasztellként olvadnak a színek a hajnali fényben.
     Egykor a másodikon sok versét szülte a költő…

Iuvenalis:       
     Hajnali pára helyett csak a szmog, mi takarja a látványt:
     hámló házfalakat, koszos ablakokat, s a nyomort is.

Költő: 
     Oly szörnyen cinikus vagy! Nem látod meg a szépet?
     Tényleg ilyen ridegen rondának látod a várost?
     Versre nem ihlet már a hidak szépsége, a parkok
     őszi ezerszín fái, a város ritmusa téged?

Iuvenalis:
     Látom a sok rohanó, ideges polgárt… Ez a ritmus?
     Ebből kellene pontos hexameterbe faragni
     és metafórákká kottázni a városi reggelt?
     Már csak az indulat ihlet versre, ahogy tud. A nép meg
     cirkuszt és kenyeret kér: verset sincs kinek írni…

(A XXI. Aquincumi Költőverseny döntős verse.)