Lisszabon

Majd' ezer éve a Szent György-vár vastag fala mentén
áll a katedrális, két csipkés tornya a tengert
nézi. E vén kikötő-őr, kőbe meredt nyugalommal
nézi, ahogy rég nézte a bátor felfedezőket.

Bús lovagok porladnak a templomi tér hüvösében,
ódon sírköveik koptatja a lassu idő és
elkoptatja a vésett írást mind az a sok térd,
míg az imákat a tömjén szálló füstje repíti.

Páva vonul fel-alá az olajfák szürke-ezüstje
árnyékában, a vár ostrom koptatta kövén, míg
vínó verde, a friss zöld bor hűsít poharamban.
Zöldfülü, zsenge e bor még, nincs mélysége, de frissít.

Lent a huszonnyolcas kis villamosok kanyarognak
hosszan, csempézett házak közt, macskaköves, szűk
utcákon. Kis téren akác s a narancsfa virágzik
és sós tengeri szél fúj, sült halak illata érzik.

Átellenben a dombon nézed a régi kolostort,
földre rogyott tetejével. Boltívek vonalát nézd,
néhány kőbordát, ahogy átívelnek a téren
és az időn, dacolón földrengéssel s a korokkal.

Arrébb Krisztus tárt karu szobra vigyázza az öblöt,
és hazavárja a fürge hajókat a vén kikötőben,
hol nagy, tengeri szürke sirályok szállnak a rakpart
zöld, mohalepte kövén túl, apró hallal a csőrben.

Itt ez a város. S ennél nincs már más nyugatabbra.
Itt ér össze a Föld meg a tenger a végtelen éggel,
Isten nagy tenyerében a kék keveredve a kékkel.
Érzed: e város egének kékje alatt van az otthon.