Mintha olvadt arany csorogna végig az utcán,
Úgy fénylenek a fák a reggeli fényben.
Hosszan nyújtóznak az árnyak, és az elmúlt
éjszakai eső cseppjeitől valószínűtlenül csillan
minden egyes falevél. Van remény.
Mintha csak lebegnének lustán a hegyek,
vagy végignyújtóznának egy kékesszürke
felhővánkoson, valahol a poroszkáló őszben,
Ég és Föld között, Bátonyterenyénél.
Lassan az útszéli akácok is felkopaszodnak,
néhány öreg diófa és az illatos birsek kitartanak még,
de a pirkadati szél már kócolja a nádat.
Van valami egészen ihletett a percben,
az őszben és a pirkadatban Szilvásvárad felé,
színek, amelyek talán nincsenek is, mert csak
a szívben ébred a reggellel a ritka hangulat,
amikor a napfény a házak tetejét éri,
és ez a vörös és sárga, éppen ebben az arányban
csak a szívben létezik talán.
Őszül az idő és hűvösebbek a nappalok.
Hosszú, bújós estéket szeretne ilyenkor a szív.
(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyam 75. kötetében, 2016 decemberében.)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.