Egyszer láttam az éjjeli tengert. Holdtalan éj volt,
lusta, grafitszinü felhők gyűltek a végtelen égen,
s inkább éreztem csak a mélységet - beborított.
Itt-ott apró, fényes szentjánosbogarakként
távoli, néma hajók lámpái világitanak, kis
fénypontként, árván vibrálva a mélyfeketében.
Mégis mennyire más ez a vibrálás: nem az égbolt
csillagait látod felfényleni túl a sötéten.
Érzed: másként végtelenebb ez, mint a világűr.
Hogyha az égre figyelsz, tudod azt jól, hogy helyeden vagy.
Közben nyomja a talpad a Föld, így van viszonyítás:
van lent, van fent, s pontosan érzed, hol vagy a térben.
És tudod azt jól: apró pont vagy a végtelen űrben,
ám a tömegvonzással mégis van bizonyosság:
itt élsz, s nem veszel el kusza csillagképek alatt sem.
Mennyire más ez az éjjeli tenger! Holdtalan éjen
hallod szüntelenül zúgó moraját, s idegedben
érzed az irdatlan távolságot, meg a mélység
irdatlan súlyát nehezedni magadra. Körötted
roncsokat és a kalózok csontjait őrzi a tenger.
Nincsenek égtájak, sem fent, sem lent, csak a mély van.
Érzed: az éjjeli tenger partján nincs bizonyosság.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.