A legnagyszerűbb olvasói visszajelzést – vagy mondhatnám úgy is: a legnagyobb írói sikeremet – is a vörösboros marhapörköltnek köszönhetem. A lapnál, ahol dolgoztam, a hétvégi számban jelent meg egy rövid jegyzetem – könnyed, rövid hétvégi írás, semmi komoly, inkább csak egy futó érzés, Krúdy hangulatában, nem több, mint egy jóleső sóhajtás szavakba öntve – arról, hogy hogyan is készül a marhapörkölt, hogy hogyan kell érzéssel apró kockákra vágni a hagymát; hogy mikor megy bele a pirospaprika, a kömény és a bors, és arról az apró titokról, hogy a vörösbor mellé mindig kell tenni bele három szem szegfűszeget. Nem többet és nem kevesebbet, egészen pontosan három szemet, ami kiemeli a bor ízének rejtett árnyalatait. (Az ismert fotós, T. például arra esküszik, hogy inkább őrölt kávé kell bele, éppen egy kávéskanálnyi csupán. Erről egyszer egy állófogadáson beszélgettünk, fent a Várban, a Dunára néző teraszon – ahol a vonósnégyes éppen Haydn-t játszott talán –, elmélyülten a marhapörkölt fölött, ami nem volt vörösboros ugyan, de harmonikus volt és puha, és Haydn, egy pohár Cabernet Sauvignon és a juhtúrós sztrapacska mellé igazán jól esett a május eleji délidőben.)

Ekkoriban, mármint a marhapörkös jegyzet megjelenése környékén találták ki a lapnál – csak hogy a nap mint nap olvasott nevek mellé arcokat is tudjon társítani a Nyájas Olvasó –, hogy a szerző portréfotóját is odanyomtatják a jegyzetek, kommentárok és más szubjektív írások mellé. Így hát én is ott mosolyogtam iniciálé gyanánt a vasárnapi szám harmadik oldalán, a marhapörköltös jegyzet mellett, ami komoly írásműnek semmiképpen sem volt nevezhető, de azt hiszem, lehetett benne egy sóhajtásnyi szépirodalom, egy futó hangulat, amitől akkor és ott, egy napsütéses vasárnap délelőttön – amíg rá nem pucolta a krumplit az ember – talán jól esett elolvasni.

Én igazán csak némi kenyeret és húsz deka párizsit szerettem volna venni ezen a vasárnap délelőttön a sarki ábécében, mire a felvágottas pultnál a boltos hölgy – akivel korábban soha egy szót sem váltottam – rám mosolygott, és csak annyit mondott: szerkesztő úr, abból inkább ne tessék vinni, az már nem friss…

Soha ekkora irodalmi siker nem talált meg több, és soha ilyen jól olvasói visszajelzés nem esett még nekem – azóta sem, pedig legalább tizenöt éve már ennek –, mint akkor és ott ez az apró, őszinte gesztus, a boltos hölgy e figyelmessége a vasárnapi jegyzetemre.

Biztos támaszt és állandó igazodási pontot tud adni az időmérték. Tartást ad a versnek és tartást ad a verselőnek is. Beleborzongok, ha arra gondolok, milyen tartás és micsoda belső erő kellett Radnótinak ahhoz, hogy gyönyörű és pontos metrumokkal írjon, ott, a földi pokolban, sort sor alá tapogatva. És hogy ezt a belső erőt és tartást az élni akaráson túl talán éppen maga a klasszikus versforma, a hexameter nyújtotta menedék adta.

Azt gondolná az ember, hogy időmértékes verset írni matekozás, ahol folyamatosan számolni kell, meg méricskélni a verslábak hosszát, és ösztönös, belülről jövő, ihletett írás helyett mértani pontossággal szerkeszteni a verssorokat. Pedig sokkal inkább valamiféle ihletett kirakósdi ez, ösztönös játék, semmint versmérnöki munka, azt gondolom.

Nem sok élőbeszéd-közelibb klasszikus versforma van, mint a magyar hexameter. Ha ösztönösen és belülről jönnek a verssorok, nem kell megerőszakolni a hosszú magánhangzókat, magától lesz meg a hat versláb, és magától lesz egészen véletlenül éppen tá-ti-ti, vagyis daktilus az ötödik. Valahogyan éppen így jön ki, és kész. Emlékszem, egyszer F.-fel, a költővel beszélgettünk erről, meg arról, hogy az egyik kötete éppen egy időmértékes verssel indul, mire F. annyit mondott: …és igen, ez volt életem első hexameterje. Tette pedig mindezt egy spontaneitásában is hibátlan hexameterben megfogalmazva…

Annak idején úgy éreztem, hogy egy statisztikakönyvet is át tudnék írni a matematika tudományához mérten tökéletesen pontos hexameterekbe vagy disztichonokba – mintha valamiféle világrengető varázserőt adott volna az időmértékes verselés képessége. És hányszor, de hányszor eljátszottam a gondolattal, hogy szakácskönyvet írjak szép, magyar hexameterekben, ahol is a vörösboros marhapörkölt receptje valahogy így indulna: Hallgasd csak, hogy sercen az apró hagyma a zsíron, / s míg üvegesre pirítod, vágjad a paprikakockát…

És a dallamok egyre biztosabb verslábakon jöttek, sorra, egymás után. Ti-tá, ti-tá, ti-tá – visszhangozták kezdetben a jambusok a szív dobogását, vagy tá-ti módra, öregesen bicegtek és sántikáltak, mint egy vidéki színtársulat nyugdíjas másodhegedűsei: a trocheusok. Néha volt, hogy kacagva csúfolódtak a tá-ti-ti-táikkal a choriambusok a határozott léptű, komoly spondeusokon. De a párás, őszi reggeleken mindig a daktilusok táncot lejtő ritmusára szólaltak meg körkörös dallamukkal a valcerek.

Egyenesen szentségtörésnek tartottam volna ekkoriban számítógépen verset írni. Ezt a bizonyos hegedűszót csak tollal, sőt, leginkább csak tussal szabadott kottázni, esetleg az írógép kattoghatta még a verssorok ritmusát. Egyfajta szertartás volt verset írni: kicsit lázas másállapot, kicsit az áldozás és az áhítat hagyománya, kicsit talán régies konfirmáció, amelybe nem fért bele az, hogy holmi szívtelen processzorok rideg bitekre bontsák annak a hegedűnek a dallamát. Kicsit talán úgy volt ez, mint a lézerlemezekkel: már nem sercegett és nem ugrott rajtuk a tű, de valahol éppen a lélek veszett el a fekete bakelitekhez képest a túlontúl sterilizált hangban.

Aztán rájöttem persze, hogy nem megszentségtelenítés az, amit a processzor művel a számítógépre írt verssorokkal. Kottáz ő is – csak tovább kottázza annak a bizonyos hegedűnek a dallamát. A karaktereket, a betűket, sőt: a sokat mondó gondolatjeleket és a szüneteket is elemeire bontja és a kettes számrendszerbe ülteti át, egyesekké és nullákká, tulajdonképpen csupa tikké és tákká alakítva a vers sorait. Mintha csak morzejelként továbbítaná a hegedű minden egyes hangját a merevlemezre. A túloldalon pedig, amikor a vers kijön a nyomtatóból, ezek az egyesek és a nullák megint betűkké, aztán a betűk hangokká, végül dallammá és ritmussá állna össze. És a sorok közül – persze csak ha jól kottázta az ember – nem vész el az a bizonyos hegedűmuzsika.

Olyan jó lenne megnézni egyszer, hogy a kettes számrendszerre bontva vajon milyen ritmusképletet adhatnak ki a Hetedik ecloga gyönyörű hexametereinek daktilusai és spondeusai…

Hogy mire nem bukkan az ember a könyvespolc átrendezésekor... Talán az első nyomtatásban megjelent verseim - de legalábbis az elsők közül valók -, két vers a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium 1993/94-es tanévéről szóló értesítőjében, időszámításunk előttről, még 17-18 éves koromból. A versek irodalmi értéke persze erősen vitatható, de mentségükre legyen mondva, hogy legalább a versformát tekintve - és néhány döccenéstől, meg egy kósza, plusz verslábtól eltekintve - viszonylag pontos disztichonok.

Az első verset a gimnázium főbejáratnál, a Fazekas Mihály-dombormű koszorúzásánál szavalták el, a másodikat pedig a ballagásunkon - már nem emlékszem, ki mondta, de úgy rémlik, hogy nem én, az elsőt legalábbis biztosan nem, és hogy nagyon furcsa volt hallani egy-egy ünnepségen a saját versemet. Mindenesetre megtisztelő volt mindez abban az iskolában, ahol Tóth Árpád tanult és Kiss Tamás tanított egykoron...

Fazekas Mihály emlékezetére

Hol van olyan költő, ma ki császárok seregében
  Végigharcolná zord Keletet s Nyugatot,
Menne Napóleonokra, vagy éppen a bősz török ellen,
  S harci babér lenne szent neki minden előtt,
Mégis jó humanizmusa folytán vérontást nem akarna,
  Inkább otthagyná a lovagéletet is?

Hol van olyan jó férfi, akit ha a Moldvavidék szép
  Asszonya csábitana, ellent állna neki?
És ha az északi táj hidegében a szőke flamand lány,
  Ámeli lángot gyújt, és porig ég a szive,
Hallva az otthoni szót: hazahívja a "Kálvini Róma",
  Kedvese képével szívében hazatér?

Hol van olyan polgár, ki e város gazdagodását
  Úgy viselé a szivén, s tenne azért sokakat,
S messzi vidékeken élve, bejárva öregbitené az
  Ősi szülőváros jó hírét, a nevét?
És ki szerez neki annyi dicsőséget, koszorút ma?
  Él olyan ember még! Sajnos más ez a kor...

Végezetül, befejezésképpen...

Némán áll a katedra, elárvulnak ma a termek
  s búcsút intenek e fáradtsárga falak.
Tétova csengőszó fut a hosszu, üres folyosókon:
  minket szólitana. Nem riadóztat e hang
már felelésre, de túl ama tölgykapun és falakon még
  álmunkban sokszor kondul a régi kolomp.
Feldiszitett lépcsőkorlátok közt tovatűnik,
  elhal a bongása, úr lesz rajta a Csend.
Itt állunk egyedűl az arénában, s az a sok kéz,
  mely százszor segitett, és úgy támogatott,
ünneplőruha-ujjból árván lóg a világba,
  nem kínozza a toll, nem fedi kréta pora.
Matrózgallérral, nyakkendővel keretezve
  csak csupa ünnepi arc, jól fésült frizura.
Vastag púder alatt kusza gondolatok kavarognak:
  százezer emlékkép, kis mozaikdarabok.
Óh, amiként kisgyermeki szemmel néztük e sárga
  biztonságos erőd égbevesző falait,
s évek folytán érthettük igazán meg a bölcset:
  míly' iszonyúan erős vár a Tudás-palota!
Mintha a boltíves kapu visszaköszönne nekünk már:
  most, mai szemmel nincs oly' magasan a kilincs,
mint ahogyan legelőször tűnt, átlépve az ajtón;
  - megszeppent kölykök - félve e grádicsokon.
Hányszor bámultunk kifelé a hatalmas üvegfal-
  ablakokon, s az esőt néztük az óra helyett,
és a szabadságot csak a tízperc adta, s a szűkös,
  tűzfal-övezte, poros, ám szép udvari tér.
Nézd: a terem telehintve szirommal, az illata bódít!
  Feldíszítve egész másak a zöld fapadok.
Még az öreg táblán sem sok ma a képlet, az évszám,
  s tarka virágkoszorú nyílik a kréta helyén.
És most itt állunk, a tudás vértjét viselők, vén,
  jól képzett katonák a bevetések előtt,
készen a harcra, mi ránk vár: élesben megy a játszma
  hétfőtől. Riadó! Megnyílik e kapu,
s szertefutunk a nagy Élet harcterein csatakészen.
  Felsorakozva a had: frontra menet bucsuzó.
Büszkén néznek most a tanárurak és a tanárnők,
  mint Hunyadik, seregük harcedzett sorait.
Elhagyjuk ma a várat, e biztonságos erődöt,
  és a gyerekkori lét messze marad ezután.
Így miutánunk lám, becsukódik a várkapu végleg:
  ég veled, édeni kor, ég Veled, óh, Fazekas!
Némán áll a katedra, elárvulnak ma a termek,
  s búcsút intenek e fáradt, sárga falak...

Még nem lehettem több huszonegy évesnél, és nem volt nap, hogy ne hallottam volna azt a bizonyos magányos hegedűszót. Különös hegedű volt az, talán cselló is lehetett olykor, mélyebb és szomorúbb regisztereken szólaltatva meg a szív húrjait. Nem volt édes és nem volt andalító, szomorú zene volt inkább, és magába forduló. Krúdy gordonkájának szavát hallottam, azt hiszem.

Később is szólt persze ez a hegedűmuzsika, de ritkábban már, leginkább ősszel, úton és reggeleken. És néha egy fekete zongora szólt, mintha csak Chopint játszott volna egy láthatatlan muzsikus. Olyan árva és olyan átható zongoraszó, amilyet talán csak Zelazowa Wolában hallani, ahol az alacsony, fehér ház körül, a hatalmas parkban az évszázados gesztenyefák tenyérnyi levelei is Chopin muzsikáját játsszák a szélben.

Nem képzelgés volt ez a halk zeneszó, és nem is a fejemben szólt, inkább csak a lelki füleimmel hallottam – már amennyire lelki fülei, mint olyanok lehetnek az embernek –, mert valahol a szívben szólt és visszhangzott ez a hegedűmuzsika, és a bal kamra hátsó falának húrjain vetett különös hullámokat. Saint-Exupéry-t kölcsönözve tudtam, valami különös bizonyossággal voltam tisztában vele, hogy jól csak a szívével hall az ember, és hogy ami igazán lényeges, az a fülnek hallhatatlan.

Szólt ez a hegedűszó, ez a cselló vagy a fekete zongora – de mindig csak egyetlen hangszer hangja hallatszott. Illatokat keltett életre, olykor színeket szült és hangulatokat ringatott. Aztán ezek az illatok és színek és hangulatok egy furcsa kirakósban verssorokká álltak össze. Mintha csak verssé kottáztam volna ezt a különös muzsikát, egyszerre dallama és ritmusa lett az egymás után rakott szavaknak. A papírra vetett sorok közül pedig halkan bár, de sokáig és messzire hallatszott annak a hegedűnek a dallama.

Amikor törékennyé és bizonytalanná válik a világ, olyankor magába néz, és az otthont, a gyökereit, a viszonyítási pontot, a kályhát, tulajdonképpen a maga gravitációs alappontját keresi az ember. Ezt pedig a legritkább esetben találni meg otthon. Ehhez kell gépre ülni és kiszakadni a megszokásból, a monoton hétköznapok térfogatából. Ehhez kell hazamennem, időről időre, Lisszabonba.

Persze lehetne az otthon a város, ahol kisgyermek voltam, és lehetne otthon a másik város is, ahol tulajdonképpen felnőttem. Tizennégy év itt is és tizennégy év ott is az életből. Ehhez is, ahhoz is közöm volt és innen is, onnan is hoztam magammal valamit. Lehetnék otthon ott is, ahol a fiam született – kétségkívül fontos és erős kötés és kötődés ez is. És lehetne az otthon az is, ahol hírlapíró voltam, majdnem tíz éven át.

Hírlapírónak lenni akkor még rang volt, azt hiszem. Debreceni újságírónak lenni pedig különösen. Krúdy, Ady és Móricz Zsigmond – hosszú lenne felsorolni, hogy kik jelentették a debreceni hírlapírás múltját, hogy kik adtak rangot ennek a mesterségnek egykoron. Rangot, ami mostanra szinte emlék csupán, egy sárguló könyv málló lapjai az antikvárium kirakatában. Van, aki még nagyra tartja és megbecsüli, de van, aki szerint már csak a szemétdombra való, idejétmúlt ócskaság.

Varázsos élmény volt Debrecenben hírlapírónak lenni, és pénteken délután, lapzárta után frissen csapolt barna sört inni a diófa alatt, az asztalra könyökölve, költőkkel és szerkesztőkkel, oda-odaköszönő színészekkel, annak a háznak az udvarán, amelynek emeleti kis szobáiban annak idején a Debreceni Ellenőr szerkesztősége működött, és ahol a tizenéves Krúdy – talán 1892-ben – otthonról elszökve először hírlapírónak állt. Akkor, ott, még éppen tizenéves, kezdő hírlapíróként, az udvari diófa alatt a sörfoltos asztalra könyökölve és megilletődötten hallgatva a költők és szerkesztők beszélgetéseit, már verseket érleltem magamban, és azt éreztem, hogy ifjú Szindbádként végre talán otthon vagyok, otthon a hírlapírásban és az irodalomban.

Egy kis büszkeség: a Szívállásjelentés záróverse, az Esteledvén nyitja a Herman Ottó Intézet vidékfejlesztőknek és környezetgazdáknak szóló, A Falu című folyóirata 2016. tavaszi (XXXI. évfolyam 1.) számát :-)

Sosem értettem, hogy miért, hogy miféle isten nevében hirdettek és hirdetnek időről időre vallásháborút az emberi történelemben. Mert abban biztos vagyok, hogy nem isten nevében öl az, aki istenre hivatkozva öl. Mint ahogyan saját akaratomból római katolikusnak keresztelve biztos vagyok abban is, hogy Allah, Jahve és az Isten valójában egy és ugyanaz a teremtő erő és világot mozgató energia, az pedig a hit egésze, a belső Isten-hang – erkölcs, becsület, tisztesség, szeretet és lelkiismeret – megléte szempontjából már tényleg csak részletkérdés, hogy éppen Jézust, Mohamedet vagy helyettük ki tudja, melyik ószövetségi prófétát tiszteli jobban az ember.

Mennyivel békésebbek lettek volna az elmúlt évszázadok, és mennyivel szabadabb hely lenne ma a világ és benne Európa, ha e három vallás jegyében nem a különbségeket, hanem leginkább a közös pontokat, e három vallásnak – mint egy hatalmas Isten-fa ágainak – a közös gyökereit keresték volna századokon át, és persze prédikálnák ma is a szónokok.

Az iszlám nem idegen, mint azt egyre hangosabban mondják, mert az iszlámnak igenis helye van Európában. Mert Európa sokszínű: éppen annyira keresztény, mint amennyire zsidó és mohamedán, és éppen annyira hívő, mint amennyire ateista. Egyetlen közös hit van, ami összetartja, ami össze kell, hogy tartsa: ez pedig a szabadságba, a tolerancia és a szolidaritás fontosságába vetett hit. Ezt éreztem már Brüsszel török negyedében is, az Église Royale Sainte-Marie mögötti kis utcában – talán a rue Rogier-n, nem is tudom már –, ahol a szűk kis török panzió ablakából éppen a bizánci stílust idéző római katolikus templom kupolájára látni.

De az iszlám még inkább jelen van Lisszabonban, a város szinte minden kövében – éppen mint a Szent György-vár mellvédjének kőpillérében egy történelem előtti tengerből a kagylóhéj – ott van ma is négy évszázadnyi mór kultúra lenyomata. Pedig a kontinensen talán nincs is ennél távolabbi város Mekkától és Medinától. Ott van – már nevében is – a régi Alfama negyedben, és ott van a Belém tornya és a Szent Jeromos katedrális gazdagon faragott kővirágaiban. Merthogy az Európa-szerte a lehető legkeresztényebbnek mondható barokkot is tökéletesen tudták itt ötvözni az arab építészet hagyományaival, úgy, hogy a keresztény kolostor kerengőjében sétálva mintha csak a közel-kelet egyik gyönyörű mecsetjének udvarán járna az ember. Mindezt építették pedig Európa legkatolikusabb évszázadaiban, valamikor talán 1495-ben. Így, hogy biztosan érthető legyen, római helyett csakis arab számokkal leírva.