Vannak helyek, ahol Isten jelenléte nagyon is érezhető. Erősen ott van, a maga megfoghatatlan, mégis olyan teljes módján. Nem kell hozzá tömjénfüst, sem szenteltvíz, és nem kell hozzá az oltáriszentség felemelésekor a csengettyűk hangja sem. Leginkább a chartres-i katedrális titokzatos kék rózsaablakain beszűrődő napfényben látni és érezni meg az Istent. Érezni, hogy ott van, hogy jelen van, és az ember egyszerre érzi magát nagyon kicsinek a hatalmas boltívek alatt, és egyszerre érzi magát erősnek és egy fontos fogaskeréknek valami nagy és isteni egészben.

Igazán csak a Tejó torkolata fölött, a régi katedrálisban, a kilencszázéves falak közötti időtlen térben érti meg az ember, hogy porból vétetett és porrá lesz, és hogy ebben az isteni körforgásban ez a por nem más, mint a csillagok pora. A középkori boltívek alatt megérti, hogy az emberi test porának atomjai éppen úgy tizenhárom milliárd évesek, mint a végtelen űrben csavargó üstökösök csóvájának pora, mint a homok a Tejó torkolatában, Cascais napsütötte strandjain, vagy mint a kilencszázéves katedrális hatalmas kövei közül pergő habarcs málló homokszemei. A Szent Jeromos katedrálisban, Vasco da Gama sírja mellett megérti azt is, hogy a megtett út hossza mennyire relatív. Az Igreja do Carmo romos falai között pedig, ahol a gótikus boltívek, mint a csontváz fehér bordái olyan valószerűtlenül ívelnek téren és korokon át, dacolva a pusztító idővel és az örök gravitációval, olyan büszkén és merészen, szinte lebegve a csupasz ég alatt, megérti az ember, hogy mennyire múlékony az élet, hogy stroboszkópként felvillanó képek sűrű füzére csupán a történelem, és hogy múlandó benne minden egyes ember. De megérti azt is, hogy a haláltól sem kell félni. Mert a test is csak kósza porrá lesz megint, csak egy apró darabja lesz a Föld nevű égitestnek, nem egészen nyolc és fél percnyire a Naptól, valahol a Tejút pereméhez közel, és az atomjai kóbor csillagporként száguldanak tovább még hosszú évmilliárdokon át a világegyetem végtelen pályáin.

Vannak helyek, ahol Isten jelenléte erős és átható. Ahol az ember ezt a jelenlétet érezve óhatatlanul is elmormol egy imát. Titokban persze, hogy a sok turista ne lássa, hogy ő itt és most tényleg magába fordul egy darabidőre, még ha pillanatokra is csupán, keresztet is csak gondolatban vet, amíg nézelődik, mint bárki más, turista módjára bámulja a freskókat és az oldalkápolnák rejtelmes oltárait, de közben a rózsaablakon beszűrődő fény oszlopait figyelve elhadarja fejben a Miatyánkot.

Apropó, a Föld és az ő tengelye, meg persze a newtoni gravitáció… Gyermekkorom egyik megfejthetetlen talánya volt a dunántúli kisváros evangélikus temploma mellett, az egyik öreg fenyőfa törzsén az a nem túl nagy, fehér fém tábla, amelyen öles, fekete, kapitális betűkkel az állt: GRAVITÁCIÓS ALAPPONT – A MAGYAR ÁLLAMI EÖTVÖS LORÁND GEOFI-ZIKAI INTÉZET TULAJDONA. Alatta pedig a piros betűs figyelmeztetés – így, felkiáltójel-lel – arról, hogy A PONT MEGRONGÁLÁSÁT A TÖRVÉNY BÜNTETI! Éreztem, vagy inkább egy gyermek izgatottságával, szívdobogva tudtam, hogy valami fontos és veszélyes hely lehet ez, ahol talán a legerősebb a gravitáció, ahol igazán két lábbal és biztosan állhat a lábán az ember, de amit ha egyszer megrongál valaki, akkor a Föld fog sarkából kidőlni.

Geofizika meg gravitáció – micsoda varázsszavak voltak ezek akkoriban, bő harminc évvel ezelőtt annak a nyolc-tízéves kissrácnak, aki voltam! Nemerét és Vernét már olvastam akkoriban, és talán hozzávetőlegesen azt is tudtam – persze szigorúan Newton ismerete nélkül még –, hogy mi fán terem a gravitáció, és úgy képzeltem, hogy tudós bácsik itt, egy pontban lefúrnak, egyenesen és egészen a Föld közepéig, leeresztenek egy igen hosszú pálcát, és megmérnek valamit, valami nagyon fontosat. Hányszor jártam körbe azt a fenyőfát, földre szegezett tekintettel, keresve a Föld középpontjáig hatoló, tudós pálca végét, de legalábbis a lyukat, ahol – ha jól figyel az ember – talán le lehet pillantani a mélybe, a sűrűbe, a Föld közepébe, a gravitációs tudományba. Azt reméltem, hogy talán látni is odalent a narancsszínben ragyogó magmát.

Aztán néhány év múlva rájöttem, hogy hiába is keresem azt a pálcát, és hiába próbálom kifürkészni a lyukat, ahol egészen a Föld közepéig látni, nincs és soha nem is volt ilyen. És már azt sem értettem, hogy egyáltalán mit jelent és hol is van maga a pont, ami itt, a templom oldalában a geofizikai intézet tulajdona, és amit megrongálni olyan nagyon tilos. Hogy ez a táblával megjelölt fenyőfát jelenti csak, vagy közvetlenül a fa fenyőtüskék borította tövét, a templom körüli néhány négyzetmétert, vagy csupán magát a figyelmeztető táblát – ma sem tudnám megmondani. Legfeljebb mosolygok azon, hogy a fizikusok, akik ezt a táblát annak idején kiszögeltették oda, a fenyőfa törzsére, igazán tudhatták volna, hogy a pontnak, mint olyannak nincs kiterjedése, nincs se széle, se hossza, hogy a pont valójában kisebb, mint a tű hegye, kisebb, mint az atommag körül kódorgó elektron, és hogy a pont méretét tekintve nem, csupán a helyét illetően leírható. Aminek viszont nincs kiterjedése, tehát nincs megfogható, fizikai valója, és csak elméletben létezik, azt – valljuk be – elég nehéz lenne megrongálni…

Ma már nem állnak ott ezek a régi, nagy fák, a helyükön szépen nyírt bukszusok zöldellnek, és a templom, és körülötte a város is mintha összement volna az időben. Az egykor hatalmasnak és várszerűnek tűnő épületet a kapuja felett a felirattal, hogy Erős vár a mi Istenünk, ma legfeljebb egy nagyobbacska kápolnának látom. Pedig egykor a várfalakat is kerestem a templom körül, de legalább romokat vagy csak nyomokat arra, hogy egykor tényleg vár állott itt. Még ha nem is nagy, de legalább igazi, erős vár, ahogyan a felirat mondta a templom kapuja fölött.

Nem lettek meg a romok, és nem volt nyoma sem a várnak. És Istent is csak jóval később és máshol találtam meg.

Messzire kell jönni ahhoz, hogy az ember kellő távolságból tudjon tekinteni magára. És valahol haza is kell érkezni ahhoz, hogy meglegyen egyfajta bizonyosság, a két lábbal a földön állás bizonyossága, az érzés, hogy a Föld éppen olyan határozottsággal és éppen akkora erővel nyomja az ember talpát, mint amennyivel ő maga nyomja lefelé a Földet. Egyfajta biztonságot és realitásérzéket ad ez a tudat: a hazaérkezés és a két lábon állás tudata, és a sejtés, hogy míg az ember Lisszabonban, a Tejó partján, a Praça do Comérción áll, közvetlenül a reformátor I. József lovas szobra alatt – vagy történetesen Botykapeterden, az apró templom barna kapuját támasztva –, addig a túloldalon, az új-zélandi Aucklandben, az Albert park szökőkútja mellett, fagylaltot nyalva egy hozzá hasonló súlyú embertársa nyomja a talpával azonos erővel, ám éppen ellentétes irányba a Földet. És ez a rendszer ettől van valami különös, véletlen egyensúlyban. Persze elgondolkodtató, hogy vajon ha mind a 7 milliárd 391 millió ember nagyjából egy szűk helyen, mondjuk Ausztráliában állna össze egy gigantikus műholdas csoportkép erejéig, szorosan egymás mellett, akkor a súlyuk keltette, irdatlan erővel vajon ki tudnák-e lendíteni a Földet a tengelyéből…

A repülőgép éles bal kanyarral fordult rá a városra. Északról még kimerészkedett a víz fölé, így az óceán felől érkezett. Balra lent az Április 25-dike híd, a hatalmas, vörös acélszerkezet ível át a Tejó felett, két pillére közt kaput nyitva az Atlanti-óceánra. Nyugatabbra, innen sokkal nyugatabbra, egy másik öbölben egy formájában, színében és méretében is nagyon hasonló híd egy másik óceánra nyílik. Furcsa deja-vu.

A gép lassan befejezte a kanyarodást, és érezhetően ereszkedni kezdett. A fülében és a gyomrában is érzi az ember a gyors süllyedést, és vele a megérkezés izgalmát. Alattunk, előttünk a város, a hátunk mögött pedig végtelen hosszan elnyúlva az Atlanti-óceán. Jobbra lent, egyre közelebb az udvarán ezüstlő olajfáival a Szent György-vár, és már látszik vaskos falaival a régi katedrális is, talán a legöregebbek egyike a vén Európában. Lassan ezeréves a székesegyház, ahol a boltívek és a hatalmas márványkövek alatt lovagok és lovagkirályok fáradt csontjai porladnak. Az öles falak között imákat sóhajtottak már jóval azelőtt is, hogy a kíváncsiak és a bátrak, Diaz Bertalan és Vasco da Gama kihajóztak innen, csak mert kerestek valamit, és mert nem hagyta nyugodni őket egy makacs gondolat, hogy talán vezethet út a tengeren át is Indiába.

Előttünk és alattunk a hét dombra épült város, amelyet – úgy tartják – az emberi történelem legnagyobb vándora és csavargója, Odüsszeusz alapított egykoron. A legnyugatibb város, egykor a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának központja, a maga mediterrán rendezetlenségével, a szűk utcákon, az azulejo csempékkel borított házak közt kanyargó, régi 28-as villamossal, a Rossio tér fekete-fehér díszkövezetével és galambok lepte szökőkútjaival, a parkokkal, a virágzó narancsfákkal és a Szabadság sugárút, az Avenida da Liberdade zöld tengelyével.

Egy éles bal kanyar után Nyugat felől, a végtelen óceán felől érkezik a repülőgép. Hazaérkezés ez is, mint egykor a felfedezőké, a hét tenger csavargóié, akik bármerről érkeztek is meg, mindig Nyugatról hajóztak be Lisszabon dokkjaiba.

Földbe kapaszkodnak gyökerükkel a régi diófák,
korhadt ágaikon szomorúan az angyalok ülnek,
ők játsszák, oly tisztán hallod a szép hegedűszót.
Hallgass bent a magányos, bús gordonka szavára!

Halld, hogy sírnak a sínek a villamosok kerekétől,
és a sziget százéves gesztenyefái zenélnek!
Zongora hangja – Chopin – mit a fák a tenyérlevelükkel
játszanak este, mikor már őszbe borulnak a lombok.

Verseddé kottázzad a rügyfakadás muzsikáját,
s mások is úgy hallgathassák meg az égi zenéket,
mint te, s mint ahogyan bent szíved húrjai zengnek.
Írj, s kottázd le a dallamokat, csakis ennyi a dolgod!

S mert magyar író vagy, tudod azt, felelős vagy a nyelvért.
Nincs már más erkölcsi parancs: te csak írj, amíg írhatsz!
S pontosan írni: e szép categoricus imperativus,
ennyi az író szép, belső erkölcsi parancsa.

Szépen s pontosan írni: e kényszerü, szép felelősség.
Mindig tudnod kell, mikor és hova tedd ki a vesszőt,
s hogy szerkeszd pontossá mondataid. Hamisan szól
pongyola módra megírt mondatban a bús hegedűszó...

(A verset ezüst babérkoszorúval és az Aquincumi Múzeum különdíjával jutalmazta a XIX. Aquincumi Költőverseny szakmai zsűrije.)

Tudod, nagyon sok árnyalata van a kéknek. Van az a páráskék – én csak így hívom –, a március közepi reggeleken a hegyekre ülő égbolt kékje, olyan, mint a nagyapáméknál az a tengerkő, azt hiszem, így nevezték gyerekkoromban. Egy nagy, vagy legalábbis akkor nagynak tűnő kristály vagy a csuda tudja, honnan jött és miféle kő volt az, de tényleg mintha a tenger lett volna belezárva, és valami különös végtelen, már amennyire a végtelen egyáltalán bezárható, pláne egy kőbe, még ha olyan megfoghatatlanul végtelenkék is.
Van ez a páráskék, ami szinte lebeg a március közepi kora délelőttön a Bükk és a Mátra szelíd, nagy hegyei felett, ott, ahol – messzire látszik – magasan, a fák tövében még megmaradt a hó. Sápadtak ilyenkor az erdős hegyoldalak, sápadt a tóparti nádas és a vasúti töltések oldala is, és persze sápadt ez a kék is, de már élet van benne, az bizonyos.
És ott van a chartres-i kék, a katedrális hatszáz éves rózsaablakainak kékje, a legtitokzatosabb kékek egyike, amelynek titkát a székesegyház árnyékában élő, üvegkészítő családok generációi őrzik. Az ég kékje ez is, de máshogyan az égé: a felsőbb szféráké. Az isteni kék ez, de legalábbis az angyaloké. Az áhítat kékje, azt hiszem – bár még csak hit sem kell, hogy érezze és tudja az ember, amikor a napfény átszivárog e kéken, mintha csak megfestené a katedrális tömjénes levegőjét, hogy a rózsaablakok chartres-i kékjén át figyelmesen néznek az angyalok.
És ott van Lisszabon egének kékje, ami messze az óceán fölé nyúlik, és érezni benne a végtelent. Állni Cabo da Roca sziklái fölött, ahonnan már tényleg nincs tovább, csak az ég és a víz kékje, ahogyan egymást tükrözik, vagy még inkább mintha egyetlen kék anyag lenne a földi és az égi óceán. Lisszabon egének kékje alatt az ember egy gondosan berendezett üveggolyóban érzi magát, katedrálisokkal és kanyargós, régi utcákkal, százéves villamosokkal, virágzó narancsfákkal és a történelem köveivel együtt, apró makettként az istenek játékában.

Éjszaka van, nagy a csend, odakint az eső esik éppen,
és szomorú az idő, fúj az az északi szél.
Hallom az ablakpárkányon kopogó ütemében
hulló őszi esőt: halk nesze róla beszél.

Ott, valahol keleten már századok óta vigyázzák
s rejtik ölükbe a vén, apró templomokat
mind a hegyek, melyeken most fák dús ágai rázzák
zörgetik őszbe borult, színes lombjaikat.

Ott élsz, látod az állandóság ősi mikéntjét.
Épp ilyen ősi, örök Érted bennem a tűz.
Állandó Te vagy itt az időben, a Hold puha fényét
érzem: ölel, s ez a fény mindig öled fele űz.

Egyszer láttam már az éjszakai tengert. Holdatlan, felhős éjszaka volt, éppen ezért az érzékelésnek ez az igéje nem fedi pontosan a megtapasztalást. Hallottam inkább a tengert és tudtam, éreztem, hogy ott van. A távolban, elvétve egy-egy hajó fénye látszott csak, mint apró, fényes bogarak.
Nem, egyáltalán nem olyan volt, mint a csillagos égbolt, mert ha a csillagokra néz az ember, van viszonyítási pontja, és fogódzót jelent az érzés, hogy a két talpát éppen a súlyával egyenlő mértékben nyomja a Föld. A csillagos éjszakában is ott van a végtelen, de még sincs elveszve benne az ember, mert mindig van mihez viszonyítani. Az égbolt valahol olyan ismerős, néhány csillagképet is tudni tán, és érezni lehet a fent és a lent biztonságot adó bizonyosságát.
De a tenger, az más. A tenger félelmes. Holdtalan éjszakán hallja az ember azt az állandó morajlást, és tudja, érzi, az idegeiben valami különös félelemmel és bizonytalansággal érzi, hogy a tenger ott van, mindenütt. Érzi az irdatlan távolságot és a víz irdatlan súlyát, és tudja, hogy a mélyben kalózok csontvázait és ismeretlen, nagy és szörnyű állatokat rejt a víz.
Az éjszakai tenger partján nincs fent és lent, nincs előre és hátra. Égtájak sincsenek, és a parton állva is körbevesz a félelmes mélység. Az éjszakai tenger fekete, nagy és ismeretlen közeg, tele félelemmel és valami rettentő bizonytalansággal.

Minden keserű a szívre kérgesül.
Reggel az utcák aszfaltja elvakít.
Az őszi kertekben lehajtott fejjel
napraforgó hullatja szirmait.

A szél a lebbenő szoknyáknak feszül,
míg kéregetve járják a piactereket
égnek tárt, apró tenyerükkel
a szurtos képű cigánygyerekek.

A szél a lebbenő szoknyáknak feszül.
Minden keserű a szívre kérgesül.

Egy szívdobbanásnyi
csendben
a kebledre hajtom
arcomat,
és feledve minden
harcomat
a tenyerembe rejtem
ujjaid
– csillagos szívem
bújja itt
univerzumod rejtelmes
húrjait.

...és mint a milliárdéves
csillagok
neked vagyok és
maradok
és vigyázlak is,
hidd el:
vértezve állig hűséggel és
hittel
– karomban ringó
melleiddel.