London nagy, és van benne valami szörnyen dekadens. Olyan túlérett az egész, a város és a társadalom, olyan végletes, ahogyan a házak valami rendezett rendetlenségben állnak az Oxford Street mindkét oldalán, aztán meg a kanyar után olyan nagyon rendezett rendben végig a Regent Streeten, a Trafalgar felé. London olykor mértékadóan elegáns, mint egy jólfésült úri szabó, máskor meg végtelenül giccses, mint megboldogult nagymamám porcelán kiskutyái a csipketerítőn. Egy kicsit olyan, egy aranyozott szegélyű teáskészlet, benne Egyiptom kincseivel, óriáskerékkel, kínai éttermekkel és sötét pubokkal, palotákkal, parkokkal, katedrálisokkal és villódzó neonfényekkel a Piccadilly-n. De valahol ilyen a Parlamentjük is, a madártávlatból is kusza épülettel, a jogrenddel és a furcsa szokásokkal a monarchia aranyozott falikárpitja előtt.
Egyszerre szédült és szédítő, ahogyan a tömeg hömpölyög az Oxford Circus-ön, föl a metróból, és a hatalmas szatyrokkal az üzletekből kifelé… Ez már a fogyasztói társadalomnak is a legvége lehet, azt érzi az ember, hogy innen már nincs tovább, mindenféle nációk, talán csak olyan igazán igazi angol arcot nem látni, már amilyennek az angol arcot a hercegi portrék után elképzeli az ember. Emeletes buszok végig, egymás után, meg a londoni fekete taxik, mást se lát az ember, mintha csak hatalmas matchboxokkal játszana itt fordított közlekedést valami égi rendező...
Néhány tíz méterre az Oxford Circus-től, egy jobbára csendes kis utcában, a Brook Streeten egy keskeny, háromemeletes, fehér falú házon hirdeti a kék, kerek tábla: 1968–69-ben itt élt Hendrix. És tegyük gyorsan hozzá: innen alig 4–5 kilométernyire nyugatra, a Notting Hill egy kis szállodájában halt meg negyven évvel ezelőtt. És az Oxford Street felől idáig hallatszó dudálásból, a város alapzajából nem lehet nem kihallani a Crosstown Traffic klasszikussá érett dallamait.