...Isten szállt alá égő csipkebokor képében, úgy lobbannak most sorra lángra, az ősz lángjaira, és pompáznak sárgában meg lángoló vörösben a hatalmas lombú fák, a vén tölgyek, a terebélyes platánok, és a mesebéli jó szándékú óriás tenyerét idéző, sokujjú levelükkel a vadgesztenyefák a város évszázados, csendes parkjaiban. Bizony mondom, még ha nem is maga Isten szállt alá és suhant végig szellő képében az utcák és a terek felett vasárnapra virradóra, de legalábbis valami tőle eredeztethető, végtelen szépség öltött testet az októberi, hűvös, de napfényes pirkadatban.
Tüskés, zöld kis sündisznókabátkájukból kikandikáló, barna vadgesztenyék kopognak, zizzentik meg estükben a rozsdaszínű avart az öreg fák tövében, amint megadják magukat a múló időnek, az ősznek, a gyönyörű októbernek. A piac környékéről pedig – ahol az ember felhajtott gallérral, szemébe húzott kalappal, néhol bokáig járva a lehullott falevelekben bóklássza végig a reggelt, és nagyokat rúg a lába elé pottyanó, bordóvá érett vadalmákba – friss, meleg kenyér és fokhagymás lángos illatát hordja a szél, végig a belvároson, a savanyú káposzta illatával keveredve, amit hatalmas, kék és fehér műanyag hordókból árulnak zacskóba kimérve, fejükön fekete kendővel a ráncos arcú, pókhálós szemű, beszédes öregasszonyok.
A csarnokban dinnye is kapható ilyenkor még, pedig hol van már Lőrinc napja, és aranyszínű mézet, meg faládákból kompótnak való, jószagú, sárga birsalmákat is árulnak a hosszú asztalokon. Mézédes ilyenkor a szőlő is, leginkább a muskotályos, meg hatalmas, arany és zöld szemeivel a kecskecsöcsű. A majd' kilónyi fürtökben termő, fekete levű, nagy szemű otelló jellegzetes, bársonyos illatát réges-régen nagyapám kertjében éreztem először, szüretidőben, éppen egy ilyen szép, ezerszínű, istenáldotta őszön.
Hajnalonként érdemes rózsát venni, szép, egyenes szálút, minden díszítés és műanyag szalag nélkül egy egész csokorral a virágpiacon, de nem azt a hatalmas fejű, bordó, üvegházi fajtát, hanem azt, amelyikről látszik, hogy a kertek végéből való, és tarka, narancssárgás, meg egy kicsit rózsaszín szirmain igazgyöngyként csillognak a párás reggelben az istenkönny harmatcseppek. De szomorúságával szép ilyenkor a mélybordó őszirózsa is, amolyan hallgatag virág csak, csendjével elmondva minden szerelmi bánatot.
Mert nem igaz, hogy kizárólag a tavasz a szerelem évszaka. Az ilyen őszökön lehet csak igazán és halálosan szerelmesnek lenni, az ezerszínű fák kérgébe, vagy a korhadt padokba nyíllal átlőtt szíveket vésni, pirkadatkor a templom lépcsőin ülve szerelmes verseket írni, huncutul összenevetni azzal a lánnyal, aki fázva, kacéran nyújtózik egyet, és félresimít egy bolondos, szőke tincset a homlokából.
Talán Szindbád, Krúdy Szindbádja is egy ilyen hajnalon szeretett volna meghalni úgy igazán, egy végigcsavargott szombat éjszaka után, a csillagszemű nők édes, fűszeres öléről gondolkodván, fülében valami édes-keserű, boldog-szomorú hegedűmuzsikával, egy elfeledett, őszi szonett sorait mormolva a parkban, egy padon ülve, átálmodva magát a halálon ezen az Istenhez olyan közeli, párás őszi reggelen, amikorra már minden ami keserű, minden ami szerelem és minden ami bánat a szívre kérgesült, és a vastag kéreg alatt – mint egy szív fölött hordott, arany medalionban – örökre ott maradt bezárva egy régi-régi asszony álomszerű arcképe.