2.

Messzire kell jönni ahhoz, hogy az ember kellő távolságból tudjon tekinteni magára. És valahol haza is kell érkezni ahhoz, hogy meglegyen egyfajta bizonyosság, a két lábbal a földön állás bizonyossága, az érzés, hogy a Föld éppen olyan határozottsággal és éppen akkora erővel nyomja az ember talpát, mint amennyivel ő maga nyomja lefelé a Földet. Egyfajta biztonságot és realitásérzéket ad ez a tudat: a hazaérkezés és a két lábon állás tudata, és a sejtés, hogy míg az ember Lisszabonban, a Tejó partján, a Praça do Comérción áll, közvetlenül a reformátor I. József lovas szobra alatt – vagy történetesen Botykapeterden, az apró templom barna kapuját támasztva –, addig a túloldalon, az új-zélandi Aucklandben, az Albert park szökőkútja mellett, fagylaltot nyalva egy hozzá hasonló súlyú embertársa nyomja a talpával azonos erővel, ám éppen ellentétes irányba a Földet. És ez a rendszer ettől van valami különös, véletlen egyensúlyban. Persze elgondolkodtató, hogy vajon ha mind a 7 milliárd 391 millió ember nagyjából egy szűk helyen, mondjuk Ausztráliában állna össze egy gigantikus műholdas csoportkép erejéig, szorosan egymás mellett, akkor a súlyuk keltette, irdatlan erővel vajon ki tudnák-e lendíteni a Földet a tengelyéből…