3.

Apropó, a Föld és az ő tengelye, meg persze a newtoni gravitáció… Gyermekkorom egyik megfejthetetlen talánya volt a dunántúli kisváros evangélikus temploma mellett, az egyik öreg fenyőfa törzsén az a nem túl nagy, fehér fém tábla, amelyen öles, fekete, kapitális betűkkel az állt: GRAVITÁCIÓS ALAPPONT – A MAGYAR ÁLLAMI EÖTVÖS LORÁND GEOFI-ZIKAI INTÉZET TULAJDONA. Alatta pedig a piros betűs figyelmeztetés – így, felkiáltójel-lel – arról, hogy A PONT MEGRONGÁLÁSÁT A TÖRVÉNY BÜNTETI! Éreztem, vagy inkább egy gyermek izgatottságával, szívdobogva tudtam, hogy valami fontos és veszélyes hely lehet ez, ahol talán a legerősebb a gravitáció, ahol igazán két lábbal és biztosan állhat a lábán az ember, de amit ha egyszer megrongál valaki, akkor a Föld fog sarkából kidőlni.

Geofizika meg gravitáció – micsoda varázsszavak voltak ezek akkoriban, bő harminc évvel ezelőtt annak a nyolc-tízéves kissrácnak, aki voltam! Nemerét és Vernét már olvastam akkoriban, és talán hozzávetőlegesen azt is tudtam – persze szigorúan Newton ismerete nélkül még –, hogy mi fán terem a gravitáció, és úgy képzeltem, hogy tudós bácsik itt, egy pontban lefúrnak, egyenesen és egészen a Föld közepéig, leeresztenek egy igen hosszú pálcát, és megmérnek valamit, valami nagyon fontosat. Hányszor jártam körbe azt a fenyőfát, földre szegezett tekintettel, keresve a Föld középpontjáig hatoló, tudós pálca végét, de legalábbis a lyukat, ahol – ha jól figyel az ember – talán le lehet pillantani a mélybe, a sűrűbe, a Föld közepébe, a gravitációs tudományba. Azt reméltem, hogy talán látni is odalent a narancsszínben ragyogó magmát.

Aztán néhány év múlva rájöttem, hogy hiába is keresem azt a pálcát, és hiába próbálom kifürkészni a lyukat, ahol egészen a Föld közepéig látni, nincs és soha nem is volt ilyen. És már azt sem értettem, hogy egyáltalán mit jelent és hol is van maga a pont, ami itt, a templom oldalában a geofizikai intézet tulajdona, és amit megrongálni olyan nagyon tilos. Hogy ez a táblával megjelölt fenyőfát jelenti csak, vagy közvetlenül a fa fenyőtüskék borította tövét, a templom körüli néhány négyzetmétert, vagy csupán magát a figyelmeztető táblát – ma sem tudnám megmondani. Legfeljebb mosolygok azon, hogy a fizikusok, akik ezt a táblát annak idején kiszögeltették oda, a fenyőfa törzsére, igazán tudhatták volna, hogy a pontnak, mint olyannak nincs kiterjedése, nincs se széle, se hossza, hogy a pont valójában kisebb, mint a tű hegye, kisebb, mint az atommag körül kódorgó elektron, és hogy a pont méretét tekintve nem, csupán a helyét illetően leírható. Aminek viszont nincs kiterjedése, tehát nincs megfogható, fizikai valója, és csak elméletben létezik, azt – valljuk be – elég nehéz lenne megrongálni…

Ma már nem állnak ott ezek a régi, nagy fák, a helyükön szépen nyírt bukszusok zöldellnek, és a templom, és körülötte a város is mintha összement volna az időben. Az egykor hatalmasnak és várszerűnek tűnő épületet a kapuja felett a felirattal, hogy Erős vár a mi Istenünk, ma legfeljebb egy nagyobbacska kápolnának látom. Pedig egykor a várfalakat is kerestem a templom körül, de legalább romokat vagy csak nyomokat arra, hogy egykor tényleg vár állott itt. Még ha nem is nagy, de legalább igazi, erős vár, ahogyan a felirat mondta a templom kapuja fölött.

Nem lettek meg a romok, és nem volt nyoma sem a várnak. És Istent is csak jóval később és máshol találtam meg.