Nyár van. Csendes az este, s könnyű bor poharamban.
Rózsafa illata száll. A pipám parazsába ha nézek,
nézem a füst kékjét, meg az izzását a dohánynak,
és a parázs melegét érzem s őrzöm tenyeremben.
Bordós és vöröses pipatest, halvány erezettel:
Korzika tengeri szél fútt, szikkadt, rossz talaján nőtt
cserjés hanga öreg gyökeréből lett kifaragva.
Régi gyökér, jól tűri a tűz parazsát odabent, míg
fent, az acélszinü égen a sápadt Hold pihen éppen.

Oly pőrén szomorúak a százéves paratölgyek,
állnak a szikkadt domb tetején, ritkás ligetekben,
kérgüktől megfosztott törzzsel, felkopaszítva.

Épp embermagasan pőrék és vérvörösek, s úgy
állnak, mintha lenyúzott bőrük alatt eleven seb
égne, sajogna, de lassan gyógyul közben a kéreg.

Két-háromszáz évig elélnek a hű paratölgyek,
újra meg újra, kilencévente lenyúzva a kérgük,
mégis mindíg újra növesztik a rőt sebeikre.

Ezt ne feledd, amikor bort bontasz majd vacsorához!

Állni a Chartres-i katedrális két tornya előtt, és
nézni, amint ez a két felemás torony áll az időben,
s nézni a nyolcszázéves, kék üvegablakokon túl...
Otthonod itt ez a tér, ahogy otthon a vén Európa.
S otthonod éppúgy Párizs. A boulevard Saint-Michelen vagy
otthon az őszi esőben, a hídon a Szajna fölött. S állsz
megbűvölten a tágas londoni múzeumokban,
és a novemberi fényben a vén Vatikán kupoláit
bámulod és nézel le az Angyalvár tetejéről.
És legalább úgy otthon vagy Brüsszelben, a Grand-Place
környékén, ahol éttermek sorakoznak a zsúfolt,
szűk utcákon. A Károly hídon a májusi este
prágai régi barátként ül meg a vállaidon. Mert
érzed, az otthonod éppúgy itt van, mint Budapesten.

Meg kell érni a borra, ha értékelni szeretnéd.
     Sok-sok csalfa fehér, s huncut, móka-rozé
bort kell megkóstolnod, amíg elszállnak az évek,
     s míg a nehéz vöröset értékelni tudod.

Épp így érnek a múló korral benned a könyvek.
     Krúdy akár az aszú. Márai szürkebarát.
Szentkuthy inkább merlot, testes, benne ribizli
     sejlik, málna ize, s enyhén kis karamell.

Míg fiatal vagy, hallgat a mély bor, karcos az élmény.
     Könnyed könyvet akarsz s andalitó borokat.
Aztán bölcsülsz egyre a száraz, telt vörösekkel,
     s értékelni tudod Szentkuthy mondatait.

Friss ez a csalfa rozé, szeder ízével pezseg éppen...
   Könnyű nyári ebéd - s szinte itatja magát.
Rajnai rizlingből habzó nagyfröccs poharamban:
   nyárestén lazitás kint a diófa alatt.

Ő a sosem volt emlékek hegedűse, a bortól
színesedik boldog-szomorú szívében a régvolt
úrfikor édes, pókhálós, porlepte meséje.

Kancsó bor mellett támasztja fejét meg a vándor.

Hallani, hogy muzsikál ezeregy dús, bús magyar éjjel
álombéli szerelmek szép gordonkaszavával,
s titkon postakocsik tűnnek fel a tejszerü ködben.

Kocsmai ködlovagok bóklásznak a macskaköves, szűk
utcákon, viszi szívük a női cipők kopogása.

Régvolt álmok képei villannak fel a múltból,
éjjeli konflisok ablakain túl. Furcsa stroboszkóp:
már-már elfeledett buja színek, s illatok, ízek,
szeplők, tincsek, imák – hát ez volt egykor az élet.

Kandellábereken túl, hársak s gesztenyefák nagy
árnyékában elindul a vándor az éjjeli gyorssal.

És az acélkerekek bús szív ütemét zakatolják.

Egyszer láttam az éjjeli tengert. Holdtalan éj volt,
lusta, grafitszinü felhők gyűltek a végtelen égen,
s inkább éreztem csak a mélységet - beborított.

Itt-ott apró, fényes szentjánosbogarakként
távoli, néma hajók lámpái világitanak, kis
fénypontként, árván vibrálva a mélyfeketében.

Mégis mennyire más ez a vibrálás: nem az égbolt
csillagait látod felfényleni túl a sötéten.
Érzed: másként végtelenebb ez, mint a világűr.

Hogyha az égre figyelsz, tudod azt jól, hogy helyeden vagy.
Közben nyomja a talpad a Föld, így van viszonyítás:
van lent, van fent, s pontosan érzed, hol vagy a térben.

És tudod azt jól: apró pont vagy a végtelen űrben,
ám a tömegvonzással mégis van bizonyosság:
itt élsz, s nem veszel el kusza csillagképek alatt sem.

Mennyire más ez az éjjeli tenger! Holdtalan éjen
hallod szüntelenül zúgó moraját, s idegedben
érzed az irdatlan távolságot, meg a mélység

irdatlan súlyát nehezedni magadra. Körötted
roncsokat és a kalózok csontjait őrzi a tenger.
Nincsenek égtájak, sem fent, sem lent, csak a mély van.

Érzed: az éjjeli tenger partján nincs bizonyosság.

Majd' ezer éve a Szent György-vár vastag fala mentén
áll a katedrális, két csipkés tornya a tengert
nézi. E vén kikötő-őr, kőbe meredt nyugalommal
nézi, ahogy rég nézte a bátor felfedezőket.

Bús lovagok porladnak a templomi tér hüvösében,
ódon sírköveik koptatja a lassu idő és
elkoptatja a vésett írást mind az a sok térd,
míg az imákat a tömjén szálló füstje repíti.

Páva vonul fel-alá az olajfák szürke-ezüstje
árnyékában, a vár ostrom koptatta kövén, míg
vínó verde, a friss zöld bor hűsít poharamban.
Zöldfülü, zsenge e bor még, nincs mélysége, de frissít.

Lent a huszonnyolcas kis villamosok kanyarognak
hosszan, csempézett házak közt, macskaköves, szűk
utcákon. Kis téren akác s a narancsfa virágzik
és sós tengeri szél fúj, sült halak illata érzik.

Átellenben a dombon nézed a régi kolostort,
földre rogyott tetejével. Boltívek vonalát nézd,
néhány kőbordát, ahogy átívelnek a téren
és az időn, dacolón földrengéssel s a korokkal.

Arrébb Krisztus tárt karu szobra vigyázza az öblöt,
és hazavárja a fürge hajókat a vén kikötőben,
hol nagy, tengeri szürke sirályok szállnak a rakpart
zöld, mohalepte kövén túl, apró hallal a csőrben.

Itt ez a város. S ennél nincs már más nyugatabbra.
Itt ér össze a Föld meg a tenger a végtelen éggel,
Isten nagy tenyerében a kék keveredve a kékkel.
Érzed: e város egének kékje alatt van az otthon.

Október közepén egy reggel a Jászai téren
összefut egy kávéra a Költő és Iuvenalis.
Állnak a Margit hídon, s nézik a vén Budapestet.

Költő:          
     Nézd, a hatalmas vasdaru kémleli, nézi a várost
     pálcikavékony szerkezetével: furcsa keringő…

Iuvenalis:      
     Mintha hatalmas dervis rút csontváza forogna
     körbe megint – monoton forgás, ha rakodja a terhét.
     Még alig ébred a Nap, s máris dübörögnek a gépek!

Költő: 
     Furcsa madártávlatból látni a reggeli várost,
     látni az ólmos időben a sok munkába igyekvőt.
     Ködtakaró lepi még a Galéria zöld kupoláját:
     épp csak sejlik a vár nagy tömbje a néma folyón túl…

Iuvenalis:        
     Vén buszok állnak a pesti dugóban a fellobogózott
     hídon, az alvázuk peremén kivirágzik a rozsda!

Költő: 
     Lassan mozdul a víz a hidak pillérei közt, míg
     némán és makacs állandósággal halad egyre…

Iuvenalis:
     Mit visz a víz? Csak a mocskot, a városi lét napi szennyét
     hordja, mióta csak emberek élnek a vén Duna partján!

Költő: 
     S ott az a ház: kontúrjait oldja a reggeli pára,
     pasztellként olvadnak a színek a hajnali fényben.
     Egykor a másodikon sok versét szülte a költő…

Iuvenalis:       
     Hajnali pára helyett csak a szmog, mi takarja a látványt:
     hámló házfalakat, koszos ablakokat, s a nyomort is.

Költő: 
     Oly szörnyen cinikus vagy! Nem látod meg a szépet?
     Tényleg ilyen ridegen rondának látod a várost?
     Versre nem ihlet már a hidak szépsége, a parkok
     őszi ezerszín fái, a város ritmusa téged?

Iuvenalis:
     Látom a sok rohanó, ideges polgárt… Ez a ritmus?
     Ebből kellene pontos hexameterbe faragni
     és metafórákká kottázni a városi reggelt?
     Már csak az indulat ihlet versre, ahogy tud. A nép meg
     cirkuszt és kenyeret kér: verset sincs kinek írni…

(A XXI. Aquincumi Költőverseny döntős verse.)

Gyenge a krókusz szára, de áttör mégis a jégen:
kertkapu mellett, rózsa tövén cseppent lila tintát
huncut Március. Élénk szél kacag, és ma titokban
pattan a rügy: tavasz ébred. Tedd el a télikabátot!