Álljanak össze a csillagok úgy, hogy végre a sorsod
jobb és szebb utakon vigyen - ezt kérem ma az égtől.
Mindig jobb legyen annál, mint ami volt, ami elmúlt;
és hogy az újévben tenyerére emeljen az Isten.

Vérbükk pöttyei égnek az őszi ligetben. Az este
    játszik a gesztenyefák integető levelén.
Füttyös szél muzsikál a diófák ágai közt, és
    gesztenye koppan a park kockás macskakövén.

Éjfél múlt. Kéken villódzó képek a tévé
képernyőjén: aznapi hírek a CNN-en. Már
alszik az ifjú Költő, kissé nyugtalanul, mert
álmodik éppen, s megjelenik neki szent Timotéusz.

Timóteusz:
    Rápillant-e a Földre, az embert látja-e néha
    Isten a rejtelmes nebulák csillagködein túl? 
    Látja-e hogy ment félre idővel az isteni szándék?

Költő:
    Ordas idők járnak. Nézz szét: hogy hullik az élet
    mind darabokra! Mi élünk, mint akinek ma a Holnap
    mit sem számít... Nézd a világot: tort ül az önzés!

Timóteusz:
    Oly nagy az éhínség itt, gyilkos háboru dúl ott...
    Nagy tüzek, árvizek és tornádók pusztitanak – most
    még csak a hírekben nézed meg e képsorokat, de
    hidd el: villámgyorsan sorra kerülsz te is, úgy ám!

Költő:
    Gyorsan terjed e kór, borzasztó kortünetekkel...
    S ennyi az élet: az ördögi körben a harc a Nagyúrral.

Timóteusz:
    Élsz, ahogy élsz: önzőn, csak a mának, mit se törődve
    másokkal s a jövővel. Kétséged se legyen, hogy
    ez leszel: épp harmincezer-egyszázötvenedikként
    nyilvántartva az áldozatok közt, elfeledetten…

Költő:
    Szörnyü ez így, ez a vég! Kérlek, mondd meg, Timotéusz:
    felpillant-e az Égre az ember, tudja-e még az
    Istent ott, különös nebulák csillagködein túl?
    Tudja-e, mért' ment félre idővel az isteni szándék?

Várta a választ. Hirtelen ébredt. Szent Timotéusz
nincs már ott, csak az aznapi hírek a CNN-en, hogy
robbantás volt itt, földrengés ott, meg a vírus
néhány tízezer embert vitt csak a sírba az elmúlt
órákban… Tollat vett, s gyújtott egy cigarettát...

(A XXIV. Aquincumi Költőverseny döntős költeménye.)

Ő a varázsló. Ő állítja meg a' rohanó kort,
és betekintést enged a kósza idő szövetének
zord kárpitja mögé. Megfogja a pillanatokban
illékony Mostot, meg az élet perc-töredékét.

Tudja: a két súlyos bőrönd hogy húzza a vállat, 
s száll el az élet sok mázsás terhével a sóhaj.
Látja, mutatja a hattyu halálát, s benne a főnix
extatikus születését, s táncosokat lebegőben,
és a reménytelenült is Ruttkai Éva szemében,
s ablakokat nyit közben a titkos idő folyamára. 

Mágia ez: mi örök, képként kiragadni a Mostból...
Mondd, mit is érne e furcsa varázslat nélkül az élet?

(Fotó: Urbán Ádám PéldaKÉPek című sorozatából: Keleti Éva)

Nézd csak, amott: az volt a katedrális! Csak a csonka
kőromok emlékeznek a múltra, a régi habarcs már
elmállott a könyörtelenül hajtó, vad időben.
Széttört boltívek bordái merednek az égre,
gyík cikkan, gaz nő fel a zöld, mohalepte köveknél.
Dúló századokon porladnak szét e kövek, de
ott, hol az oltár volt, most mandulafácska virágzik.

Nézd csak, ez itt, ez a vers: sorain muzsikál a magyar nyelv!
Dallama, ritmusa ősi, de lüktet benne a metrum.
Nem sok nyelv van olyan, mi az ógörögön, latinon túl
tudná mértani pontossággal a hexametert is!
Vannak benne török, német s angol jövevények,
és a világon két ember se beszéli ezerből...
És ez a nyelv, mint télben a mandulafácska virágzik!

Írta Janus Pannónius egykor a verset e földön -
még latinul, de magyarként adta a dalnak a ritmust,
s később Berzsenyi, Kölcsey és Radnóti papírján
daktilusok táncoltak a büszkébb spondeuszokkal.
Változik itt ez a nyelv, de a mindig megmaradásban
támaszt nyújt az időmérték, tartást ad a vers, s a
hexameter mint télben a mandulafácska virágzik!

Készült a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj Alapítvány pályázatára, 2021 tavaszán. Zene és ének: Vámos Fruzsina; videó: Fógel Orsolya.

Kétrét görnyedek, úgy kínoz, gyötör épp epegörcsöm,
        és ma becsípődött fájós, rossz derekam.
Két epekő, zsírmáj, cukor, és a szivem vacakolgat...
        Mostoha úr az Idő. Sajnos vénülök én.

Szánnivaló a bohóc, a szemében mély szomorúság.
     Jópofizik, de a szív roskad a terhek alatt.
Gondolj erre, amikor majd harsányan kacagod, mert
     ez vagy: cseppnyi bohóc, kedves régi barát!

(Készült a XXIII. Aquincumi Költőverseny helyszíni epigrammaíró versenyén)

Vannak az ordas idők, amikor jobb visszavonulni.

Rosszkedvből, meg az önként választott egyedüllét
és a közöny kormos, bontott tégláibol építsz
vastag kőfalakat.                  
                              Körülötted ködben a reggel,
míg átkelsz kétszer, mobilodba merülve a sűrű
városon át, a bezárkózás masszív limesén túl.

Ám odabent, fáradt szemhéjad alatt pihenő táj.

Szép ölüket tárják fel a kék, lebegő hegyek.
                                                                          Álmos
páralepel bújtatja a búzavirág millió kis
szirmát:          
                itt csak az égbolt tört darabokra.
                                                                       Az apró
égcserepek szétszórva hevernek a déli határban.
Lustán nyúlik a tó.
                                 Szél sem lebbenti a nádat.

Vannak az ordas idők, amikor jobb bent a karantén.

(A XXIII. Aquincumi Költőverseny döntős költeménye)

Szüntelenül te csak osztod az észt meg a posztot a fészen,
   mindennél okosabb s bölcsebb instakirály...
Luxus lenne talán elgondolkodni a tényen,
   s a sok hülyeségen, amit osztanod egyre muszáj?!

Itt az a nagy kérdés - Neil Armstrong volt a tudója -:
akkor a Holdról nézve a Föld-e a Holdnak a holdja?