Úgy feketéllik, akár a cseresznye a májusi fákon,
     S szédit, akárcsak a hűs zápor a nyár elején.
Édes cseppjeiben kávé, méz és csokoládé,
     s mandula ízei és érlelt tengeri szél.
Érzed benne cukorrá konzerválva a napfényt.
     Mellé kék pipafüst - távoli partra repít,
kis kikötőbe, ahol kék csempézettek a házak,
     kockás abroszokon frissen sülve a hal,
fádó szól, s boldog-szomorú egyszerre a szíved.
     Messze a tengerpart. Távol a végtelen ég.

Végtelenített, nagy vonatút ez a dzsesszlemez. Éppen
Coltrane fújja a kéklő szaxofonon. Legalább száz
évvel ringat vissza az őszi időben a ritmus.
Dünnyög a bőgő, s közben a seprű játszik a cinnel,
míg zakatol, s míg csattog a váltók hosszu során át.
Dzsesszmozdony: kiereszti a gőzt egy kósza futammal.

Cirka kilencszáztízbe repít el, messze, a tenger-
parti hotelbe: szivarfüsttel boritott el az éjjel.
Halkan szól csak a dzsessz, mig a tenger a partra morajlik,
és a fövenyre teríti a reggel a csillagokat. Már
vár ez a mozdony, vinne tovább a hegyekbe. Fehér gőzt
fúj, s a kazán felfűtve. A dzsessz szól. Hosszu az út még.

Mondd, Miatyánk, ki a mennyekben: vajon ujjak a templom-
tornyok a tájban, a kéklő völgyek messzi ölében?
Ujjak, amik mind rád mutogatnak, téged okolnak,
tőled várják mind csak a választ arra, amit nem
tudhat az ember e furcsa világról? Égre mutatni
épültek meg a tornyok, s állnak a századokon túl?

Mondd, ember, vajon inkább isteni ujjak a tornyok?
Ujjak, amiknek a dolga figyelmeztetni a jóra,
égre meredve a délceg nyárfák hosszu során túl?
Tornyok, amiknek a dolga, hogy árnyékával a bűntől
intse az embert? Akkor e tornyok lelki iránytűk,
védővárai, masszív kőbástyái a hitnek?

Fent a toronyban fertályóránként a harang szól,
ritmust adva a létnek a kósza, időtlen időben,
hogy ne feledd: ismét rövidebb lett, s elfogy az élet.

Sokszáz apró lélekláng pislákol a márvány
kőhidegén, és hoz legalább kis fényt odaátról.
Küldik, akik már várnak: mind, kik előre siettek,
hogy ne vacogjon a szíved e ködben a szörnyü hiánytól.

Görbül a száj lefelé: megereszkedik egyre az arcbőr,
      ettől lesz szomorúbb napról napra az arc.
Pókhálót karcol szemeidre a szürke november,
      és a tekintetedet hályogosítja a köd.

Lüktet a bluesban az élet, a véred e kortynyi vörösbor.
Tépi a lelket a hat húr, szíved a dobra figyel, mert
ördögi jambus a ritmusa, újra meg újra, elölről.
És a ti-tá, meg az újra ti-tá - mázsás ez a súly, de
felszabadít a csavargólétnyi sehonnanisággal.

Lassan megy le a nap, s a hegyek taraját nyalogatja.
Érzed, öregszel: fárad a szív és fárad az ész is.
Kint már hűvösödik. S e pohárka kadarka rozéval
s hozzá kék pipafüsttel csöndben zárul a hét is.

Egyszer, régen még ez a cirkusz volt a varázslat.
     Fényes hangszereken rézfúvós zenekar
játszott, s közben fókák, tigrisek és elefántok
     alkották a csodát lent, a porond közepén,
s hozzá artisták, zsonglőrök, furcsa bohócok
     bűvölték el a több ezres publikumot.
Pompás volt ez a foltos sátor, gyúltak a fények,
     és a porondmester fess volt és fiatal...
Jártuk mind a világot a cirkuszi nagy karavánnal,
     két hét Róma után Berlin, majd Lisszabon...
Emlékszem, hogy a hercegné gratulált Monacóban 
     – nem játszott soha más ott még ekkora show-t –,
és az aranypoharakban pezsgő volt, s kaviárt is
     kaptunk, sajtokat és jó füstölt lazacot.
Mekkora élet volt! Szép volt, de minek keseregjek...
     Boldogan éltünk. Ám most már más a világ.
Más ez a kor: gyorsabb, s nem elég izgalmas a cirkusz,
     tévén jön, s mobilon kismiliónyi varázs,
s olykor még a bohócot is unja a sok kicsi gyermek,
     és inkább a neten nézi a sok ripacsot...
Azt hiszem, éppen elég a panaszból... Kész a lecsó is
     – nincsen aranytányér, és ez nem kaviár –,
ennyire futja: lecsó a porondmester vacsorája,
     mellé tegnapi és száraz már a kenyér.
Ennyire futja az állami nyugdíjból az öregnek,
     virslit kapsz bele, nem kolbászt, debrecenit.
Fogd meg a tányért, drága barátom, szedd ki magadnak,
     s hozzá cserszegiből fröccsöt készitek én.

(A XXV. Aquincumi Költőverseny döntős költeménye)

Mondd: te te vagy még, vagy csak a mátrixból avatárod?
     Mondd: ez szívdobogás, vagy csak a fájlban a bit? 

Azt mondod: negyvenhat múltál, s bár hajad őszül,
ám ha korodhoz méred a ráncaidat, ne panaszkodj!
Még mindig jól festel e kissé tán aputesttel,
s bár makacs úr az idő, de belül csak lassan öregszel.

Azt ne feledd, hogy minden sejted minden atomja
tízmiliárd évesnél is tán jóval idősebb!
Szélfútt, kékegü strandok tengerparti homokja,
és a katedrális záróköve közti habarcsból
málló por: pont ennyi idős vagy. Évmiliárdos.

Csillagpor csak minden atom, miből épül a tested.
Ott született, egy forró, csillagmagnyi kohóban.
Egykor ritka szupernovaként robbant fel e csillag,
s minden részecskét szétszórt a világegyetemben.
Ebből a csillagból lettünk: lettél te is, én is.
Látod-e, végül tényleg igaz: mi por és hamu vogymuk...

Azt mondod: negyvenhat múltál, s már hajad őszül.
Higgy nekem: évmiliárdos vagy! Ne törődj a koroddal!
Ismét csillagpor leszel úgyis a Föld poraként majd.
S hangya leszel, vagy gyertyavirágzatu gesztenyefává
állnak a porló tested atomjai össze idővel.

Arra vigyázz, mi az egykori csillag fénye belőled!