Ez most az izgatott várakozás időszaka... Merthogy mosva-vasalva, szépen tördelve és alaposan megkorrektúrázva már a nyomdában van a harmadik.

És ha minden jól megy, két-három hét múlva az új könyv utánozhatatlan illatával, szép papírra nyomva el is készül.

És hogy mi lesz benne? Egy rakás időmértékes vers: csupa klasszikus magyar hexameter és disztichon.

Mondhatni: kilóg a versláb... A címe pedig: Hexametert dobol ujjával...

Egy kis előzetes a kötetből itt... (pdf)

Öröm és büszkeség! Többek között a XXI. Aquincumi Költőversenyről közöl beszámolót a Néző • Pont folyóirat XIII. évfolyamának 2018. júliusi száma.

Vitéz Ferenc irodalmi és művészeti folyóirata 85. kötetében a beszámolóval együtt néhány hexameterekben írott versem is helyet kapott, köztük a Városi ecloga, illetve néhány töredék a Kalendárium-ciklusból.

Nagy-nagy köszönet Vitéz Ferencnek - a Néző • Pont korábbi számai pedig egytől-egyig letölthetőek az Országos Széchenyi Könyvtár periodika-archívumából.

Meglepetés-megjelenést hozott ma a posta! Az Ezredvég folyóirat XXVIII. évfolyamának 2018. július-augusztusi száma közölt válogatást a 2017. és a 2018. évi Aquincumi Költőverseny verseiből.

Az összeállításban szerepel a Megmarad állandónak a város című, disztichonokban írt, tavalyi versem is, amelyet a XX. Aquincumi Költőverseny zsűrije az Új Nyugat Irodalmi Kör és a Nyugat Plusz folyóirat különdíjával jutalmazott.

A vers maga ide kattintva olvasható.

Lassan harminc év. És úgy ment össze a város
közben, mint a pulóver, mit tisztára mosott egy
óvatlan kéz, rossz programmal a kósza időben.

Minden a régi helyén van. S mégis: semmi sem az már,
mint ami egykor volt. Elmúlt végképp a gyerekkor.

Ott van a játszótér: az a hinta a régi, a csúszda
sem lett közben más, de a tér paramétereit már
mintha csak összébb nyomták volna a mostoha évek.
És már épp csak bucka a domb, ami egykor a hegy volt,
onnan eresztettünk kék égre papírrepülőket.
Itt ez a park, tele mind a hatalmas gesztenyefákkal:
Sűrü, sötét, kusza erdeje volt ez a régi meséknek.

Akkor, régen mintha az Isten háta mögött lett
volna a kis temető, ma alig pár percnyi a séta
onnan, ahol felnőttem. A névsor a sírköveken nő:
dédszüleim, nagyapám, nagyanyám, s most már az anyám is.

Elmúlt már minden. Csakis ez köt még ide engem.

Furcsa varázslat az őszben, a szilvásváradi úton:
mint olvadt arany, úgy csordul le a fákon a reggel.

Nyúlnak az árnyak még, és közben az esti esőtől
apró cseppenként csillámlik a sok falevél. És
mintha lebegnének lustán, nyújtózva a dombok,
elheveredve, alattuk kékesszürke a felhő.

Felkopaszodnak lassan az út szélén az akácok,
hullik a barna dió, de a birsek oly illatosak még.

Egy takaros kis ház tetejét karcolja a napfény,
virrad a szívben a sárga-vörös különös keveréke.