Törékennyé lett ez a szabadság, amely erőssé tette vagy tehetné Európát. És nem a Bataclan-tragédia, és nem a brüsszeli merényletek tették törékennyé, hanem az azokra adott válaszok. Nem a szabadságszerető európai polgárok válaszai, hanem a populista, a nacionalista vagy egyszerűen csak a mindig és minden körülmények között szavazatoptimalizáló, opportunista politikusok teszik törékennyé a szabad Európát.

Nem tudom, mi a megoldás, kétségbeejtően nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy a szabadság korlátozása semmilyen körülmények között nem lehet a válasz a terrorra. A terror ugyanis önmagában is a szabadságot akarja korlátozni, így ha a terrorra adott válaszul a szabadságot, Európa egységét és szabadságát korlátozzák a politikusok, azzal éppen a terror céljait teljesítik be. Öngólt rúgnak és elárulják mindazt, amitől olyan átkozottul jó európai polgárnak lenni.

Nem a Bataclan-tragédia és nem a brüsszeli merényletek, nem a menekültek és nem az iszlám, hanem saját, választott vezetői veszélyeztetetik az otthont: a szabad Európát.

Amikor először jártam külföldön – ez Brüsszelben volt, ’99 tavaszán, közvetlenül a NATO-csatlakozás után –, akkor még a Belgiumba belépés előtt nézték az útleveleket, bár talán már nem olyan szigorúan, mint annakelőtte, de a zaventemi reptéren a határőr azért még megkérdezte, felpillantva az útlevélből, hogy mégis mi célból érkeztem. A válaszra persze talán már nem is figyel oda, de hivatalból még fel kellett tennie a kérdést. Akkor még olyan egzotikusnak tűnt fotózkodni a brüsszeli NATO-központ kapujában, az addig csak a Híradóban, meg persze még korábban, a vasárnap esti Hétben, a fekete-fehér tévé képernyőjén látott, hatalmas atlanti csillag előtt. De már akkor is élmény volt szabadon sétálni és szabad levegőt szívni egy nyugati nagyváros utcáin. Zsúfolt volt, koszos, szemetes és zajos a város, és szmogos volt, mégis szabad a levegő, végre valahol Európában, ahová hazaértem, ezt éreztem, teljes joggal és minden örökségemmel.

A szabadság élményét megélni leginkább a határok nélküli Európa megtapasztalása jelentette, úton Lisszabonba, Brüsszelen át, amikor a repülőtéren már úgy szállt fel a gépre az ember, mintha csak vonatra szállna, mondjuk a Nyugatiból Kecskemétre menet. Próbáltam én mutogatni az útlevelemet, de intettek, hogy nem kell, menjek csak tovább. Mintha bilincsek szakadtak volna le rólam, mintha csak láthatatlan béklyók foszlottak volna hirtelen a semmibe, úgy éreztem, hogy akkor és ott igazán szabad lettem. Szabad, európai polgár.

És megéreztem, megértettem, hogy Európa szabad és erős, hogy a maga kultúrájával, gazdaságával, hagyományaival, történelmével, közlekedési rendszereivel, népeivel és nyelveivel sokszínű, mégis oszthatatlan egy és egész. Hogy ez a szabad és erős Európa az otthon, és hogy ebben az Európában éppen a határtalanság szabadsága a szép, a lehetőség, hogy elindulsz innen, Óbudáról vagy még keletebből, elindulsz stoppal, vagy a volánhoz ülsz, és meg sem állsz, mert nem állít meg és nem igazoltat senki, mert szabadon utazhatsz egészen addig, ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. Szabadon, Az Értől az Oceánig.

Huszonnégy-huszonöt éves lehettem, amikor először ültem repülőn – és ekkor jártam először külföldön is, leszámítva persze azt a röpke, illegális kitérőt, amikor – gimnazistaként – átlógtunk a kerítésen Somoskőnél Szlovákiába, mert nem hagyhattuk ki, ha már egyszer ott jártunk, a várat. Nem értettem még, hogy hogyan lehet az, csak azt tudtam, hogy valahogyan nincsen ez így jól, mert szörnyen igazságtalan, ha egy települést kettévág az államhatár. Mert akkor még kerítések, sorompók és őrök voltak, szigorúan ellenőrzött kirándulások Fertőrákosnál, meg a gyomorban valami állandó, furcsa idegesség: ezek jelentették az államhatárt.

Sosem volt elvámolnivalóm, sosem rejtegettem semmit külföldre menet, sem onnan hazafelé – egyszer pakolták csak ki a bőröndömet, éppen Lisszabonban, mert a csomagátvilágításkor a fiamnak vett szájharmonika a maga sípjaival és fémlapkáival egy pisztoly töltött tölténytárának tűnt a röntgengépben –, mégis és mindig valami megfoghatatlan idegesség volt rajtam az útlevél-ellenőrzéskor. És nem tudnám megmagyarázni, miért, de néha még ma is érzem ezt, hiába tudom, hogy nincs határ, nincs őr, nincs sorompó és nincs útlevél-ellenőrzés sem, mégis egyfajta megnyugvást jelent tudni, hogy végül gond nélkül átjutott az ember.

Az én generációm az, amelyik utoljára még lehetett úttörő – mondhatnám úgy is, hogy az utolsó úttörő korosztály. A generáció, amelyik még nyaralhatott a fonyódligeti úttörőtáborban, amelyiknek még voltak őrsei, de amelyik már nagyon utálta a kötelező iskolaköpenyt. A generáció, amely már nem titokban Szabad Európát, hanem Metallicát és Iron Maident hallgatott a fonyódi lengyelpiacon beszerzett, hamis kazettákon. A korosztály, amelyik kisgyermekként még évente csak egyszer, karácsony előtt kaphatott banánt és narancsot, amiért sokat kellett sorban állni, és amit nagy papírzacskóban adtak a kávédaráló-illatú ábécében. Igen, az a generáció, amelyiknek a bolti kávédarálók illata még jelentett valamit, amelyiknek újdonság volt a túró rudi, amelyik még sóvárogva nézte a dollárbolt kirakatát – vajon tudja-e még itt valaki, hogy mi is az a dollárbolt –, de amelyik már Bécsből kapott kétkazettás magnót és dezodort az ünnepekre. A generáció, amelyik először foghatott itt a kezébe Kinder-tojást és fémdobozos Fantát, és amelyik talán már értette a rendszerváltozás lényegét is, mert érezte, hogy beköszöntött a szabadság.

Ezt a szabadságot – a politikai, a társadalmi és a személyes, korlátlan, emberi szabadságot – megélni nem jelentett mást, mint megélni Európát.

Azt mondják, kell, hogy legyen egy pont, egy gravitációs alappont, ahol azt érzed: a helyeden vagy a világban, ahol mindennél erősebben érzed az otthonlétet. Nem abban az értelemben persze, amit a bútorok jelentenek, az ágyad és a papucs az ágy mellett, a hamutartó a párkányon, a csorba kávésbögréd, a tollad az íróasztalon, mindig a kezed ügyében, vagy éppen a fogkeféd a fürdőszobai tükör előtt a polcon. Ez az otthon-érzés más. Ez valami nehezen megfogható otthon. Talán a fontosabb, az igazi otthon.

Ez az érzés Lisszabonban tört rám először, majdnem húsz éve talán, a Praça da Figueirán vagy a Rossión, nem is tudom már. Elemi erővel tört rám, szinte szédültem tőle, miközben biztosan álltam, két lábbal a Földön. Furcsa kettősség volt ez: valami kozmikus szédülés, talán az időutazó szédülése, egy furcsa jetlag a téren és időn át. És egyszerre, minden szédüléssel együtt is biztonságban éreztem magam. Hogy a lélek bugyraiból, mélyről, valami előző életekből felszakadó emlék lehetett-e az oka, nem tudom, de azt éreztem, hogy itt vagyok és mindig is itt voltam otthon vagyok. Felnéztem balra, a Szent György-várra, aztán jobbra, az Igreja do Carmo romjaira. Néztem a csempézett házakat, néztem a narancsfákon a virágokat, éreztem a tenger sós illatát, és tudtam, hogy itt van körülöttem az európai történelem, benne az én személyes történelmem, az előző életeim történetei, én pedig itt állok, szédülve és biztosan mindennek a kellős közepén.

Azt tartják, hogy az ember a szülőföldjén lehet csak igazán otthon, ahol a gyökerei vannak, amiből kinőtt, mint fatörzsből gyönge ága. Azt tartják, hogy a szülőváros marad mindig is az igazi otthon, a bázis, az örök gravitációs alappont, amiből kinő, amiből építkezhet és amire támaszkodhat az ember.

Kell, hogy legyen a világban egy hely, ahol ha megállsz, kis terpeszben, csípőre tett kézzel, az égre pillantasz, aztán le, a földre, és körbe magad körül, azt érzed, hogy biztosan állsz a két lábadon, mert itthon vagy, és mert itt a helyeden vagy a nagyvilágban. Nekem a szülőváros nem ilyen, és sosem volt ilyen. Mint ahogy egyetlen város sem volt ilyen, amihez eddig közöm volt vagy ahol eddig élni volt szerencsém. Talán mert a gyökereim – így érzem legalábbis – annyira nem egy helyre húznak. Anyai dédnagyapám román volt, dédnagyanyám az Adriánál, Fiumében született magyar, máig rejtély, hogy miféle szél, hogy a történelem miféle vihara hozta össze őket, a Somssich-grófék szobalányát és az egykori szatócsboltost a Dél-Dunántúlon. A nagyapám Erdély legkeletibb szegletében, Bákó megyében, Gyimesbükkön született, valamikor a két háború között, onnan menekült a Dunántúlra, apai ágon pedig, legalábbis részben akár pilisi sváb is lehetek… Hogy a csillagok különös állása vagy csak a valószínűtlen véletlen tehet róla, hogy végül egy helyre fújta össze őket a szél és a történelem, nem tudom. De azt tudom, hogy nem egy dél-dunántúli kisváros földjéből gyökereztem, és nem is Debrecen cívis büszkesége határozza meg azt, hogy ki vagyok. Mint ahogyan született óbudai polgár sem lettem az ólmos évek alatt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna meghatározó Debrecenben hírlapírónak lenni, a városban, ahol ennek oly gazdag hagyományai vannak, ahol Krúdy, Ady és Móricz Zsigmond művelték ezt a gyönyörű mesterséget. És nem jelenti azt sem, hogy ne lett volna meghatározó élmény az iskolai ünnepségre Fazekas Mihályról verset írni a gimnáziumban, így utólag visszaolvasva már akkor is meglepően pontos metrumokban, ott, az alma materben, ahol az Esti sugárkoszorú költője, Tóth Árpád koptatta a padokat jó száz évvel előttem. És mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne jó lassan egy évtizede már abban a kerületben élni, ahol Szindbád járta az utcákat és a kocsmákat egykoron, vagy hogy ne adna valami ki tudja, honnan jött biztonságot az íráshoz az, hogy minden reggel lepillanthatok a felüljáróról a házra, ahol a Hajós élt és halt és alkotott. Ez csak annyit jelent, hogy nem itt vagyok otthon. Pontosabban nem csak itt vagyok otthon.

Régóta érzem, hagy Európában vagyok otthon, a maga egészében. A Chartres-i katedrális előtti téren állva érzem magam otthon, felpillantva a felemás tornyokra és elmerengve azon, hogy miféle elképesztő emberi teljesítmény volt képes mindezt véghezvinni, jó nyolcszáz évvel ezelőtt. És Párizsban éppúgy otthon vagyok, ősszel, a Szent Mihály útján és a Szajna hídjain, meg Londonban, a British Museumban, a Rosette-i kő előtt állva, megbűvölten nézve a sűrűn rótt görög, démonikus és hieroglif betűket a csaknem fekete gránittömbön. És otthon vagyok Rómában is, a novemberi napsütésben a Via della Conciliazione kövein, félúton az Angyalvár és a Vatikán között, vagy Brüsszelben, a Grand-Place környéki, éttermekkel teli kis utcákban, ahol mindenféle nemzetek konyhái szerint főznek, és a pincérek kellő udvariassággal, ám visszautasítást nem tűrő határozottsággal invitálják ebédre a járókelőt. De ugyanígy az otthonlét érzetét jelenti az is, hogy álmomból ébresztve is tudom: Brüsszelben a repülőtérről honnan, melyik szintről és kijárattól indul az a busz, amelyik éppen a Schuman körtéren tesz le, hogy hol lehet Tarot-kártyát és jó pipadohányt kapni Lisszabonban, és hogy Párizsban az Operától merre kell elindulni gyalog a Vendôme tér felé.

De ahhoz, hogy Isten jelenlétét érezze az ember, nem kellenek templomok. Nem kellenek a középkori falak és a gótikus boltívek, és nem kellenek harangos tornyok, freskós mennyezetek és tömjénes oltárok sem. Isten legalább olyan erőteljesen ott van az Atlanti-óceán felől szüntelenül fújó szélben Cabo da Rocánál, az európai kontinens legnyugatibb pontján, a sziklaszirten, száznegyven méter magasan az óceán fölött. Lent valami fáradhatatlan és elemi erővel, fehér habok közt verik a sziklákat a hullámok, hallani ez a szüntelen morajlást, a kövek elmormolt imáját, és vele az óceán felől fújó, állandó, tengerillatú szél suttogó hangját.

Onde a Terra se acaba e o mar começa – Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. A költő, Luís de Camões sorai olvashatók itt az emléktáblán, a hatalmas kőkereszt alatt, márványba vésve az örökkévalóságnak. És az ember érzi, hogy nem csak a Föld és a tenger határa ez, hanem a Föld, a tenger és az ég találkozása is egyben, a három térfogat határa ez, igazi alappont. És ebben a három térfogatban megindító erővel érezni a végtelent és a végtelen szabadságot. A tengeri széllel beléd költöző Istent.