6.

Azt tartják, hogy az ember a szülőföldjén lehet csak igazán otthon, ahol a gyökerei vannak, amiből kinőtt, mint fatörzsből gyönge ága. Azt tartják, hogy a szülőváros marad mindig is az igazi otthon, a bázis, az örök gravitációs alappont, amiből kinő, amiből építkezhet és amire támaszkodhat az ember.

Kell, hogy legyen a világban egy hely, ahol ha megállsz, kis terpeszben, csípőre tett kézzel, az égre pillantasz, aztán le, a földre, és körbe magad körül, azt érzed, hogy biztosan állsz a két lábadon, mert itthon vagy, és mert itt a helyeden vagy a nagyvilágban. Nekem a szülőváros nem ilyen, és sosem volt ilyen. Mint ahogy egyetlen város sem volt ilyen, amihez eddig közöm volt vagy ahol eddig élni volt szerencsém. Talán mert a gyökereim – így érzem legalábbis – annyira nem egy helyre húznak. Anyai dédnagyapám román volt, dédnagyanyám az Adriánál, Fiumében született magyar, máig rejtély, hogy miféle szél, hogy a történelem miféle vihara hozta össze őket, a Somssich-grófék szobalányát és az egykori szatócsboltost a Dél-Dunántúlon. A nagyapám Erdély legkeletibb szegletében, Bákó megyében, Gyimesbükkön született, valamikor a két háború között, onnan menekült a Dunántúlra, apai ágon pedig, legalábbis részben akár pilisi sváb is lehetek… Hogy a csillagok különös állása vagy csak a valószínűtlen véletlen tehet róla, hogy végül egy helyre fújta össze őket a szél és a történelem, nem tudom. De azt tudom, hogy nem egy dél-dunántúli kisváros földjéből gyökereztem, és nem is Debrecen cívis büszkesége határozza meg azt, hogy ki vagyok. Mint ahogyan született óbudai polgár sem lettem az ólmos évek alatt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna meghatározó Debrecenben hírlapírónak lenni, a városban, ahol ennek oly gazdag hagyományai vannak, ahol Krúdy, Ady és Móricz Zsigmond művelték ezt a gyönyörű mesterséget. És nem jelenti azt sem, hogy ne lett volna meghatározó élmény az iskolai ünnepségre Fazekas Mihályról verset írni a gimnáziumban, így utólag visszaolvasva már akkor is meglepően pontos metrumokban, ott, az alma materben, ahol az Esti sugárkoszorú költője, Tóth Árpád koptatta a padokat jó száz évvel előttem. És mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne jó lassan egy évtizede már abban a kerületben élni, ahol Szindbád járta az utcákat és a kocsmákat egykoron, vagy hogy ne adna valami ki tudja, honnan jött biztonságot az íráshoz az, hogy minden reggel lepillanthatok a felüljáróról a házra, ahol a Hajós élt és halt és alkotott. Ez csak annyit jelent, hogy nem itt vagyok otthon. Pontosabban nem csak itt vagyok otthon.

Régóta érzem, hagy Európában vagyok otthon, a maga egészében. A Chartres-i katedrális előtti téren állva érzem magam otthon, felpillantva a felemás tornyokra és elmerengve azon, hogy miféle elképesztő emberi teljesítmény volt képes mindezt véghezvinni, jó nyolcszáz évvel ezelőtt. És Párizsban éppúgy otthon vagyok, ősszel, a Szent Mihály útján és a Szajna hídjain, meg Londonban, a British Museumban, a Rosette-i kő előtt állva, megbűvölten nézve a sűrűn rótt görög, démonikus és hieroglif betűket a csaknem fekete gránittömbön. És otthon vagyok Rómában is, a novemberi napsütésben a Via della Conciliazione kövein, félúton az Angyalvár és a Vatikán között, vagy Brüsszelben, a Grand-Place környéki, éttermekkel teli kis utcákban, ahol mindenféle nemzetek konyhái szerint főznek, és a pincérek kellő udvariassággal, ám visszautasítást nem tűrő határozottsággal invitálják ebédre a járókelőt. De ugyanígy az otthonlét érzetét jelenti az is, hogy álmomból ébresztve is tudom: Brüsszelben a repülőtérről honnan, melyik szintről és kijárattól indul az a busz, amelyik éppen a Schuman körtéren tesz le, hogy hol lehet Tarot-kártyát és jó pipadohányt kapni Lisszabonban, és hogy Párizsban az Operától merre kell elindulni gyalog a Vendôme tér felé.