9.

Huszonnégy-huszonöt éves lehettem, amikor először ültem repülőn – és ekkor jártam először külföldön is, leszámítva persze azt a röpke, illegális kitérőt, amikor – gimnazistaként – átlógtunk a kerítésen Somoskőnél Szlovákiába, mert nem hagyhattuk ki, ha már egyszer ott jártunk, a várat. Nem értettem még, hogy hogyan lehet az, csak azt tudtam, hogy valahogyan nincsen ez így jól, mert szörnyen igazságtalan, ha egy települést kettévág az államhatár. Mert akkor még kerítések, sorompók és őrök voltak, szigorúan ellenőrzött kirándulások Fertőrákosnál, meg a gyomorban valami állandó, furcsa idegesség: ezek jelentették az államhatárt.

Sosem volt elvámolnivalóm, sosem rejtegettem semmit külföldre menet, sem onnan hazafelé – egyszer pakolták csak ki a bőröndömet, éppen Lisszabonban, mert a csomagátvilágításkor a fiamnak vett szájharmonika a maga sípjaival és fémlapkáival egy pisztoly töltött tölténytárának tűnt a röntgengépben –, mégis és mindig valami megfoghatatlan idegesség volt rajtam az útlevél-ellenőrzéskor. És nem tudnám megmagyarázni, miért, de néha még ma is érzem ezt, hiába tudom, hogy nincs határ, nincs őr, nincs sorompó és nincs útlevél-ellenőrzés sem, mégis egyfajta megnyugvást jelent tudni, hogy végül gond nélkül átjutott az ember.