Az én generációm az, amelyik utoljára még lehetett úttörő – mondhatnám úgy is, hogy az utolsó úttörő korosztály. A generáció, amelyik még nyaralhatott a fonyódligeti úttörőtáborban, amelyiknek még voltak őrsei, de amelyik már nagyon utálta a kötelező iskolaköpenyt. A generáció, amely már nem titokban Szabad Európát, hanem Metallicát és Iron Maident hallgatott a fonyódi lengyelpiacon beszerzett, hamis kazettákon. A korosztály, amelyik kisgyermekként még évente csak egyszer, karácsony előtt kaphatott banánt és narancsot, amiért sokat kellett sorban állni, és amit nagy papírzacskóban adtak a kávédaráló-illatú ábécében. Igen, az a generáció, amelyiknek a bolti kávédarálók illata még jelentett valamit, amelyiknek újdonság volt a túró rudi, amelyik még sóvárogva nézte a dollárbolt kirakatát – vajon tudja-e még itt valaki, hogy mi is az a dollárbolt –, de amelyik már Bécsből kapott kétkazettás magnót és dezodort az ünnepekre. A generáció, amelyik először foghatott itt a kezébe Kinder-tojást és fémdobozos Fantát, és amelyik talán már értette a rendszerváltozás lényegét is, mert érezte, hogy beköszöntött a szabadság.
Ezt a szabadságot – a politikai, a társadalmi és a személyes, korlátlan, emberi szabadságot – megélni nem jelentett mást, mint megélni Európát.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.