Azt hiszem, talán éppen ilyen különös gravitációjú ház lehet az is, ahol dolgozok éppen, ahol az irodám van, ahová nap mint nap bejárok. Persze ez már nem ugyanaz a ház, mert a felújításkor a homlokzat pőre váza maradt csupán a régi, mögé pedig egy teljesen új irodaházat építettek. De ez mégiscsak ugyanaz a hely, a keleti hosszúságnak és az északi szélességnek az a konkrét pontja, a gravitációs erővonalaknak éppen az a különös metszete, ahol annak idején, évszázada már a Pesti Hírlap szerkesztősége és kiadója működött, és ami valami titokzatos tömegvonzással egy helyre, a földfelszínnek éppen erre a néhány száz négyzetméteres pontjára, erre a budapesti saroktelekre hozta össze Adyt, Móricz Zsigmondot, Krúdyt, Kosztolányit és Márai Sándort…

Ady, Móricz és Krúdy… Az élet vagy a sors egészen furcsa körei ezek. Hiszem, hogy kell legyen benne valami sorsszerű, talán a csillagok ritka együttállása, talán valami más, még magam sem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem lehet csak a véletlen műve, hogy annak idején, a cívis városban a kis szerkesztőségi szobám ablaka éppen arra a szemközti házra nézett, ahol annak idején a Debreczen–Nagyváradi Értesítő szerkesztősége működött, két kiváló szer¬kesztővel, Adyval és Móriczcal, a söröző emeletén pedig, amelyiknek a diófás udvarára péntek délutánonként beültünk, egykor a fiatal Krúdy első szerkesztőségi szobája volt.

Magam sem tudom még, hogy ezeknek az épületeknek, a kő és habarcs körbefogta térfogatnak vagy az északi szélesség és a keleti hosszúság földrajzi koordinátákkal egészen pontosan meghatározható helyeinek a tömegvonzása teszi-e, vagy az örök bolygó Ady és Szindbád csillagának évszázadon túl is ható gravitációja az, ami a tér és az idő szövetén át is állandó erővel hatott és hat rám és az elmúlt huszonegynéhány évben bejárt útra. Jó tudni, hogy azokhoz a helyekhez lehetett és lehet valami kevéske közöm, amelyekhez nekik is közük volt egykoron.

Vannak házak, amelyeknek van valami időtlen vonzerejük. Mintha ezeknek az épületeknek meglenne a maguk saját gravitációja, mintha valamiféle gravitációs alappontként működnének téren, időn és történelmen át. Alkotó energiák, művészi sorsok és tehetségek keresztezik egymást, néha egyszerre, egyidőben, néha néhány emberöltőnyi távolságban, de pontosan ugyanott, ugyanabban a különös metszéspontban.

Erre Londonban, néhány saroknyira csak az Oxford Circustől, egy jobbára csendes kis utcában, egy keskeny, háromemeletes, fehér falú ház előtt állva ébredtem rá. A Brook Street 25. szám alatt, a ház falán kék, kerek tábla hirdeti, hogy 1968–69-ben itt, az első emeleten bérelt lakást Hendrix. Elképesztően kicsi a világ, és elképesztő gravitációja lehet ennek a kis londoni épületegyüttesnek – vagy ki tudja, miféle kozmikus erővonalak keresztezhetik itt, a Mayfair e kitüntetett pontján egymást, valami különös sűrűséget adva térnek és időnek –, mert mindössze 245 évvel Hendrix előtt a Brook Street 23-ba, éppen Hendrix falszomszédságába költözött – és aztán élt és alkotott itt egészen 36 éven át – Georg Friedrich Händel.

Álltam a két egybeépült ház előtt, a Brook Street 23–25-tel szemben, és arra gondoltam, hogy milyen izgalmas, két idősíkon játszódó színdarabot lehetne írni a két komponista párhuzamos életéről, vagy csak egy-egy párhuzamos napjáról itt, ebben a londoni házban. Vagy egyszer egy novellában megírni azt, ahogy itt, az univerzum e különleges energiájú pontján, éppen e különösen erős gravitáció miatt megnyílt, mikroméretű féregjáraton keresztül információ szivárog át az idő szövetén, pontosan kétszáznegyvenöt évvel vissza, a múltba, Händel pedig egy álmatlan augusztusi éjszakán, szinte a semmiből, a falon, a végtelen időn és e féregjáraton át Hendrix gitárpengetését hallgatva kap ihletet a hamarosan bemutatandó Giulio Cesare egyik befejezetlen áriájához…

Mert hétfő reggeleken mintha csak Hendrix Crosstown Traffic-jét hallaná az ember, az araszoló forgalom ellenére ez éppen ugyanaz a zakatoló lüktetés. Ez az a dugó, az autódudák türelmetlen feleselése, a metróból a felszínre rajzó tömeg – mint hangyák a zápor utáni napsütésben – a Nyugatinál vagy a Corvin negyednél, ez egy és ugyanaz, mint amit Hendrix a torzított gitárra lefordított.

És éppen ugyanaz a város hétfő reggeli ritmusa itt, Budapesten is, mint hétezer kilométerre nyugatra, a sosem alvó Broadway és a nyugati 50. utca sarkán, és olyan, mint Londonban, a szüntelenül nyüzsgő és zsúfolt Oxford Circus-nél, vagy Lisszabonban, az Avenida da Liberdade felől a Restauradoresen át a Rossio tér felé haladó csúcsforgalomban. Mintha csak egyazon komponista álmodta volna meg ezt az összetettségében és lüktetésében is olyan elképesztően harmonikus ritmusképletet, a város pergő ütemét, a hétfő reggeli forgalom közlekedési lámpák vezényelte szimfóniáját. Napos időben, áprilisi hétfő reggeleken még a zajló tömegben is otthonosan és otthon tudom érezni magam ebben a zsúfolt lüktetésben – a fülemben többnyire Hendrix zenéjével.

Egy február végi kedd délelőttön, úgy féltizenegy magasságában egy ufó szállt le Békásmegyeren. Nem volt nagy ufó, inkább amolyan kisebbfajta, egyszemélyes csészealj csupán. Zaj nélkül, puhán ért földet, miután megtett néhány kört két tízemeletes sorház között, üres parkolóhelyet keresve. Végül talált egy szabad helyet, óvatosan beállt, gondosan leállította az antigravitációs ionhajtóművet, és lekapcsolta a csészealj burkolatán körbefutó fényeket.

Kerülte a feltűnést, még emlékezett rá, hogy milyen felfordulást okozott a minap a Hattyú csillagképben, a Kepler-186f bolygón egy félresikerült landolása, ahol a történtek után minden bizonnyal még ötven év múlva is sokan a Bolygóközi Titkosszolgálatot sejtik majd a balul elsült mentőakció hátterében. Egyébként meg nyilván fogalma sem lehetett arról, hogy a Kepler-186f exobolygót még mifelénk is leginkább csak a Piszkéstetői Obszervatórium munkatársai hívják Kepler-186f-nek, vagy hogy a Hattyú csillagkép neve történetesen éppen Hattyú. Mert az ugye aligha valószínű, hogy néhányszáz fényévnyire tőlünk, klingoni fordításban valaha is olvashatták az ókori görög mondákat egy bizonyos Apollónról meg Zeuszról. Az meg aztán egészen bizonyos, hogy az univerzum egy más pontjáról nézve az a csillaghalmaz még véletlenül sem hattyúra hasonlít, sokkal inkább teknősbékára, kisteherautóra, esetleg betűtésztás paradicsomlevesre vagy valami egészen másra – de abba inkább most ne menjünk bele, hogy vajon egy ufónak lehet-e egyáltalán fogalma arról, hogy mi a csuda a teknősbéka, a kisteherautó, hogy a betűtésztás paradicsomlevest már ne is említsük. Mindenesetre világlátott ufóról lévén szó, anélkül, hogy bizonyosan tudnánk, ebédelt-e valaha betűtésztás paradicsomlevest a bolygóközi űrmenzán, azért a magunk részéről megelőlegezhetünk neki ennyi alapvető csillagpolgári ismeretet. Arról pedig végképp ne nyissunk vitát, meglehetősen messzire vinne ugyanis, hogy a Kepler-186f exobolygón vajon klingoni betűkből kirakva hogyan is nézhet ki a betűtészta a paradicsomlevesben, és hogy Békésszentandrás határában vajon melyik fóliasátorból szerzik be hozzá – amolyan könnyed testrablásnak álcázva – szombat éjszakánként a paradicsomot a háromfejű űrkonyhásnénik.

Csendesen és gondosan leparkolt tehát az ufó Békásmegyeren, egy hosszú, nyolc lépcsőházas tízemeletes tövében. Fémes burkolatán csillogott a februári napfény, a fölötte lévő faágakról ráhulló hó pedig gőzölögve párologott el. Meleg volt még az antigravitációs ionhajtómű a hosszú út után, és a burkolat is átmelegedhetett a térugráskor, meg persze a Föld légkörében ereszkedve. Mindenesetre az ezüstös csészealj nem keltett különösebb feltűnést a körülötte parkoló autók között ezen a február végi kedd délelőttön.

Persze nem is láthatták sokan a landolást: a környező házak lakói közül a legtöbben dolgoztak vagy iskolában voltak ilyenkor, a sorház nyugdíjas lakóinak figyelmét pedig leginkább a tegnap délutáni török sorozat kétezer-hatszáznegyvenvalahányadik epizódjának harmadik ismétlése kötötte le. Talán csak a nyugdíjas krampácsolómester, özvegy Üveghegyi Géza láthatta fél szemmel a landolást a nyolcadik emelet ötvenkettőből – ő ugyanis az erkélyen egy hokedlire rogyva próbált küzdeni a másnaposság ellen. A maga részéről a lehető legklasszikusabb módszert választotta ehhez. Néhány éve már amolyan életfilozófiaként vallotta ugyanis – és ehhez rendre és erősen tartotta is magát –, hogy a másnaposság ellen úgy tehet a legtöbbet az ember, ha nemes egyszerűséggel sosem józanodik ki. Így hát ha a nyugdíjas krampácsoló¬mester látott is valamit a landoló ufóból, egészen biztosan betudta azt az Unicum, a sör és a nagyfröccs együttes, tudatmódosító hatásának. Nem gondolta persze mindezt így végig, nem volt ugyanis abban az állapotában. Egyszerűen azt hitte, már ha egyáltalán hitt valamit, hogy csak a szeme káprázott.

A csészealj oldala halk szisszenéssel felnyílt, és kikászálódott belőle utasa. A kis szürkék közül való volt: nem egészen százhatvan centi magas, vékony testalkatú, pisze orrú, feltűnésekor fényes, ezüstszínű szabadidőruhát viselt, színes kövekkel kirakott, vastag övvel, különös ismertetőjele a feltűnően nagy, fekete szeme, hegyes álla és az apró, vékony szája. Valahogy így jellemezné őt a rendőrségi körözés, amelyről persze ezúttal szó sem lehetett, hiszen özvegy Üveghegyi Gézán kívül nem tűnt fel senkinek az ittléte. Géza bácsi pedig hiába is hívta volna a rendőröket, a különös látomást ők is betudták volna az elfogyasztott italok együttes hatásának.

Az űrhajó utasa – hogy továbbra se keltsen nagy feltűnést – a fejére szőke, konty alakú parókát erőltetett, hatalmas szemeit egy annál is hatalmasabb napszemüveggel takarta, bal karjára pedig egy piros kosarat akasztott. Kiköpött olyan volt, mint az idősödő lakótelepi dáma, aki a szürke susogósban a piacra menet nagyon, de nagyon fiatalosnak szeretne látszani. Cseppet sem tűnt tehát idegennek a lakótelepen, ahogy a vásárcsarnok felé irányította lépteit. Egy szolárium kirakatában meg is nézte a tükörképét. Elégedett volt az álcájával. Talán a szürke bőrére fért volna még rá némi alapozó, de megállapította magában, hogy az úti csomag összeállításakor összességében igen jó munkát végeztek a kollégái.

A piacon alig voltak ilyenkor, aki akart, már reggel bevásárolt, és ilyentájt éppen a tűzhely fölött állt a konyhában. Ideálisabb időpontot nem is választhatott volna a feltűnés nélküli vásárlásra. A csarnokban elidőzött a húsáruknál. Valószerűtlenül nagy napszemüvege mögül döbbenettel szemlélte a csirkefejeket és a csirkelábakat a pultban. Kiköpött olyanok, mint az a vérszomjas szaurida-népség az Alfa Centauriban, a borsónyi agyával – gondolta, majd eszébe jutott, hogy az Alfa Centaurihoz hasonlóan mostanság talán éppen ilyen csirkefejű és csirkelábú szauridák lennének a földi élet csúcsragadozói, ha úgy hatvanötmillió éve nem ér célba az a jól célzott, nagyobbacska űrkavics.

Két nyugdíjas asszony beszélgetése ütötte meg a fülét – pontosabban a füle helyét, még pontosabban azt a belső érzékszervét, valahol a homloklebenye felső harmadában, amely a telepatikus érzékelésért felelt. Gondosan fülelt, vagyis fül hiányában telepatált, és megint csak megdöbbent. Ijedten pislantott körbe, és megállapította magában, hogy a Tejútrendszer legveszélyesebbje lehet a magyar kisnyugdíjas. Míg a fél univerzum retteg ezektől a csirkelábú és csirkefejű szauridáktól az Alfa Centauriban, addig ezek a magyar kisnyugdíjas nénik nem egyszerűen megfőzik, hanem még könyörtelenül le is szopogatják a bőrt meg a húst ezekről a szaurida testrészekről. El is határozta, hogy ezt feltétlenül jelenteni fogja, és titkos javaslatot tesz arra, hogy mielőbb állítson fel egy kisnyugdíjas-légiót a Bolygóközi Antiszaurida Liga, mert csak így lehet végre egyszer és mindenkorra rendet rakni az Alfa Centauri környékén.

A halasnál is megállt egy percre, és megborzongott. Egyre kellemetlenebbül érezte magát, fogytán volt a biztonságérzete. A pisztrángok ezüstös, pikkelyes bőrét bámulta, és arra gondolt, hogy az kiköpött olyan, mint az övé. Nyelt egy nagyot, és önkéntelenül is behúzta a nyakát. Már-már a torkán érezte a halasember nagykését.

A szomszédos standnál végre megtalálta, amit keresett: burgonyát. Ezért, egészen pontosan két kiló krumpliért küldte őt ide ezen a február végi, napos szerda délelőttön a legtitkosabb küldetéssel a Bolygóközi Tudományos Nagytanács. Nemrégiben ugyanis a Kuiper-övben, a Neptunusz és a Plútó pályáján túl elfogtak egy különös, földi rádiójelet. A kódfejtőknek két hónapjukba került, mire megfejtették, hogy egy rövid, töredékes audiovizuális tartalom rejtjelezett adatcsomagját fogták el, amely arról tanúskodik, hogy egy humanoid az élettelen, vörös marsi talajban képes volt burgonyát termeszteni. Ezért küldték őt ide, titokban Békásmegyerre, hogy a vásárcsarnokban mintavételezzen bő két kilónyit a különleges gumóból, amely képes megélni a marsi talajban is, és amelyet így tanulmányozni tud majd a Bolygóközi Tudományos Nagytanács.

Szükségük is lesz rá, amikor terraformálni akarják az Alfa Centauri száraz, vörös és élettelen bolygóit. Persze csak miután a kisnyugdíjas humanoid asszonyságok légiói megsemmisítik a csirkefejű és csirkelábú szauridákat, és megfőzik őket húsleves gyanánt a vasárnapi bolygóközi térben.

Az első pipámat Lisszabonban vettem, egy kézműves, olasz Bartoli-pipát, hozzá Brüsszelben vettem portói vörösborba áztatott, német pipadohányt – és tudtam, hogy, így ez már önmagában is maga az egységes belső piac, a színtiszta, határtalan Európa. Szép, bordós-vöröses pipa az enyém, a cserjés hanga szépen erezett, öreg gyökeréből, talán Toszkána, talán Korzika napsütötte földjéből, gondosan, kézzel faragva. És bár az első pipázástól még szédültem kicsit – emlékszem, lisszaboni este volt, február elején is kora nyári idő, a Praça do Comérción, a szobor talapzatán ültem, és szívtam magamba a mediterrán város és az óceán illatát, és akkor és ott talán nem csak a pipadohány erős füstje szédített, hanem a lisszaboni este is –, de hamar ráéreztem, hogy pipára gyújtani az igazi szertartás, és hogy ehhez képest cigarettázni csak rutin, csak beidegződés, egy automatikusan rögzült mozdulatsor csupán.

Pipázni csak elmélyülten és lassan lehetséges, nem lehet például vezetés közben, sem az utcán rohanva. A pipára gyújtáshoz ugyanis leül és megterít az ember, mintha csak egy jó uzsonnához készülne. Akkurátus mozdulatokkal csippenti fel a dohányt, és tömi a pipába, majd akkurátusan gyújtja meg, apró, óvatos szippantásokkal, és csakis gyufával. A pipázás folyamatos odafigyelést és koncentrációt igényel, elmélyült, lassú és fegyelmezett szippantásokat – nem a cigarettások olykor gyors és ideges mozdulatait –, hogy a dohány mindig éppen úgy és annyira izzék, és éppen olyan hőmérsékletű és intenzitású legyen benne a parázs, amekkora mellett a legszebb aromáit ki tudja adni a pipafüst.

Pipázni a mindennapok ünnepe, a félórás-órás szünet a napban, a lehiggadás, az elemelkedés és a türelem szertartása. A pipafüst egyszerre felemel és kiragad a zaklatott térből és a rohanó időből, lebegtet kissé, miközben mégis kristálytiszta gondolkodásra sarkall. Segít egy darabidőre szünetet tartani és talán megállítani is a múló időt. Segít, hogy a valóság őrült forgatagában megtalálja az ember a maga belső gravitációs alappontját, ahol ha csak egy pipatömésnyi időre is, de meg tud állni, biztosan és két lábbal a földön, és a hétköznapok szédületében is tiszta fejjel tudja látni önmagát és a világot maga körül. Pipázni olyan, mintha csak jógázna az ember – de kétségkívül kényelmesebb.

Kell ez a szertartás, kell a pipázás ünnepélyessége és ez a félórás, meditatív szünet, különösen akkor, amikor nap mint nap folyamatosan lüktet körülötted a város, és amikor folyamatosan szédüli az ember a város ritmusát.

A parafadugó alatt, az öblös zöld üvegben rejtező, igazi portói pontosan az a bor, amivel egy jó vacsora után olyan átkozottul jól tud esni kiülni a teraszra, ami az óceánra néz, vagy csak az esti városra, magasan a háztetők felett, és rágyújtani, de nem cigarettára persze, hanem egy jó pipára. Mert pipázni szertartást jelent.

Alig múlhattam húszéves, amikor rendszeresen és szertartásosan cigarettáztam, vagy legalábbis szerettem, volna azt hinni, hogy milyen mélyen szertartásos maga a mozdulat, a gyufa sercentése, és szertartás az is, ha elgondolkodva és ábrándos arccal, már-már sóhajtva fújom ki egészen lassan a füstöt. Gondosan ügyeltem persze, hogy még véletlenül se tüdőzzem le, és azért, hogy a dohányzás tényleg maradjon annak, aminek szántam: szertartásnak, mindig csak jó és drága cigarettákat szívtam, Dunhillt és Davidoffot talán. A cigarettázás szeretete aztán máig megmaradt: bár már sosem szívom, de van egy pillanat, amit ma is nagyon szeretek. Éppen a rágyújtás pillanata ez, az a néhány röpke másodperc, amikor először kap bele a láng a cigarettapapír szélébe és először izzik fel a sodrott dohány. Ennek az egy pillanatnak van ugyanis egy különös illata, ami egészen hamar elillan, mintha sosem lett volna, amint gomolyogni kezd és kesernyéssé lesz a cigarettafüst, de ezt a pillanatnyi illatot, a rágyújtás illatát ma is keresem.

Nincs olyan, hogy ne jutna eszembe az olykor kétszázéves dél-portugál paratölgyek pőre szomorúsága, amikor bort bontok éppen, és a parafadugó csak nehezen akarja megadni magát. Makacskodik még, talán ragaszkodna ő is a szőlőből érlelt nedűhöz, vagy csak megszolgálja, amiért készült, és védi, amíg csak bírja az üvegbe zárt kincset, aztán végül enged a dugóhúzó erejének és vele a szomjamnak, és előbb kicsit nyikorogva, majd önmagát végképp megadva, halk pukkanással hagyja el a borosüveg nyakát.

Olyan nagyon szomorú látványt nyújtanak a paratölgyligetek Lisszabontól délre, úton Algarve felé, az autópálya mentén, a dombok oldalában. A törzsük felkopaszítva embermagasságig, vagy talán egy kicsit még föntebb is, amíg a dolgos kéz elér, megfosztva e fákat a kérgüktől. Embermagasságig vöröslik a frissen fosztott paratölgyek pőre törzse, afölött – egy képzeletben egészen pontosan meghúzható vonaltól felfelé – maradt csak meg a szürkésfekete kéreg. Állnak a pőre paratölgyek, egymástól alig ligetes távolban, mégis olyan nagyon egyedül, már-már megalázottan, és Kolontár házai jutnak eszembe róluk, ahol a házfalakon pontosan látszott a vöröslő sávból – igen, minden egyes ház falán, egy magasságig –, hogy meddig is ért a szörnyű, iszapos áradat.

Úgy tartják, hogy egy-egy paratölgy akár kétszázötven évig is elélhet, a törzséről pedig – szigorúan a huszonötödik év után – kilencévente hántható le újra és újra a kéreg. Kilenc hosszú éven át növeszt új kérget a vörös törzsre – mintha csak új hámot növesztene az eleven, nyúzott sebre –, aztán kilencévente újra és újra a saját testéből ad parafát, dugónak.

Carne de Porco à Alentejana. Így hívják azt a hagyományos portugál egytálételt, amiről a leginkább a mi pörköltünk jut az eszembe. Gondosan egyenletes kockára vágott és egy éjszakán át pácolt sertéshúst pirítanak meg apróra vágott hagymán – itt még a hagyma is annyira más –, néhány gerezd fokhagymán és aprított paradicsomon, sóval, borssal és hogy színe legyen, egy teáskanálnyi pirospaprikával fűszerezik, majd fehérborral felöntik és párolják. Amikor pedig már szinte teljesen puhára főtt a hús, amikor már az illatok és a színek is olyan nagyszerűen összeállnak, ízbeli összhangzattanból színjeles produkcióként, mint ahogyan egy nagyzenekarban a finom szólamok teszik teljessé és katartikus erejűvé a szimfóniát, akkor a főzés utolsó néhány percére, amolyan grand fináléként frissen vágott petrezselymet és apró kagylót kevernek bele.

Lisszabonban leginkább ezt eszem, vagy grillezett kardhalat friss, vegyes salátával a Bairro Alto macskaköves sikátorainak vagy a Rossio és a Praça do Comérció közötti utcák apró éttermeinek valamelyikében, ahol furcsa halak és rákok várnak türelemmel és némán a sorsukra az akváriumokban, vagy hevernek már bevégeztetve, de szemmel láthatóan frissen egy-egy nagy tálcányi jégen. Egyszerű, csempézett falak közt, kockás abrosz mellett ebédelek, hozzá észak-portugál vinho verdét kérek, szó szerinti fordításban zöld bort, ami persze a nevével ellentétben minden, csak éppen zöld nem, fehér, vörös vagy éppen rozé viszont egyaránt lehet. De mindenképpen fiatal bor ez, zöldfülű még, nemrég palackozott, friss, könnyű és szénsavas. Egészen más műfaj, mint az éveken át parafadugós palackban érlelt, édes, nehéz és erős vintage portói.