Kétrét görnyedek, úgy kínoz, gyötör épp epegörcsöm,
        és ma becsípődött fájós, rossz derekam.
Két epekő, zsírmáj, cukor, és a szivem vacakolgat...
        Mostoha úr az Idő. Sajnos vénülök én.

Szánnivaló a bohóc, a szemében mély szomorúság.
     Jópofizik, de a szív roskad a terhek alatt.
Gondolj erre, amikor majd harsányan kacagod, mert
     ez vagy: cseppnyi bohóc, kedves régi barát!

(Készült a XXIII. Aquincumi Költőverseny helyszíni epigrammaíró versenyén)

Vannak az ordas idők, amikor jobb visszavonulni.

Rosszkedvből, meg az önként választott egyedüllét
és a közöny kormos, bontott tégláibol építsz
vastag kőfalakat.                  
                              Körülötted ködben a reggel,
míg átkelsz kétszer, mobilodba merülve a sűrű
városon át, a bezárkózás masszív limesén túl.

Ám odabent, fáradt szemhéjad alatt pihenő táj.

Szép ölüket tárják fel a kék, lebegő hegyek.
                                                                          Álmos
páralepel bújtatja a búzavirág millió kis
szirmát:          
                itt csak az égbolt tört darabokra.
                                                                       Az apró
égcserepek szétszórva hevernek a déli határban.
Lustán nyúlik a tó.
                                 Szél sem lebbenti a nádat.

Vannak az ordas idők, amikor jobb bent a karantén.

(A XXIII. Aquincumi Költőverseny döntős költeménye)

Szüntelenül te csak osztod az észt meg a posztot a fészen,
   mindennél okosabb s bölcsebb instakirály...
Luxus lenne talán elgondolkodni a tényen,
   s a sok hülyeségen, amit osztanod egyre muszáj?!

Itt az a nagy kérdés - Neil Armstrong volt a tudója -:
akkor a Holdról nézve a Föld-e a Holdnak a holdja?

...mert egyenes vonalú pályán egyenletesen szá-
guldó tárgy csak a Föld s ha a pályáját figyeled kör
formának tűnik de csalóka a látszat a pálya
nyílegyenes s a tömegvonzás görbíti a téri-
dő szövetét meg a Nap rettentő nagy tömegétől
így csak a tér görbül meg ezért tűnik köralaknak
mindaz az út amit egy évnek nevezünk az időben

…ám az idő nem lassu folyó sodrása nem állan-
dó nem örök s még csak nem is egyértelmű a ritmus
függ attól hogy fent vagy lent vagy s hol vagy a térben
hogy hat rád épp ott a tömegvonzás vagy a fény se-
bességének a mekkora hányada éppen a tempód
az eseményhorizonton túl az idő csigalassú-
sággal vánszorog ólomlábain és ami ott csak
pár másodperc innen a Földről több miliárd év…

…mert felfogni nehéz ezt szűkös az emberi lépték
és hogy a bőrödön érzed a túl makacson rohanó i-
dő múlását és tudod azt hogy messze az ég csil-
lagködein túl vannak a rejtelmes nebulák még-
is ha Demokritosz és Newton már sejteni vélte
s Albert Einsteinnel meg az új kvantumfizikával
majdnem van már megfejtés a világegyetemre:

azt mondják nincs tér és nincs igazábol idő sem…

Óvatlan volt, míg a Napot festette az Isten.
Lándzsás nyárfákon túl folyt el a napszinü festék,
s lángol a Van Gogh-sárga a zöldön: repcevirágzás.

(1)
Nárciszok illata érzik, ahogy széthordja a szél. Már
     zöldül a vén erdő fent a hegyek taraján.
Élj tavaszul! Szállj szembe, kacagva dacolj a halállal!
     Öntöm a kölni vizét - adja az életerőt!

(2)
Bükkfán füstölt, főtt, kötözött sonkád szeleteld fel!
     Sonka levén főzd meg hozzá majd a tojást!
Csípjen a friss tormád, karikázz hozzá lilahagymát,
     s pálinkád, kenyered add annak, ki locsol!

(A Magyar Írószövetség, az Előretolt Helyőrség, a Könyvtárellátó, a Könyvkultúra Magazin és a Hajónapló közös locsolóvers-pályázatán bronzérmes költemények 2020 tavaszán.)

Nem több: másfélszer három méter csak az erkély,
pár lépésnyi szabadság - ennyit tűr a karantén.
Száraz cserszegi fűszeres és hozzá cigaretta,
négy kávé és pár Ady-vers, s egy Krúdy-novella -
séta helyett. Így telt el gyorsan a kedd meg a szombat.

Néztem, ahogy bordó levelet hajt lassan a rózsa,
s nőnek az új levelek, míg hálót sző a sarokba
egy nagypénteki pók-Krisztus, hátán a kereszttel,
hordja a sorsát. És az eső oly lassan eredt el,
lomhán koppantak csak a cseppek. Hámlik a korlát.
Furcsa időtlenség. A levél bújtatja a nyolc láb
krisztusi gazdáját: szorgos, dolgos kicsi pókot.

S közben száz Ady-versböl a Pénzt, a Halált meg a Csókot
olvasom újra. Teszem le a félig szítt cigarettát.

Torzó

Katedralis az éjszaka. Zsoltáros
imára térdel a porba a város.
Csillagkép-freskók nyugalmát a nyárfák
katonás, lándzsás sorai vigyázzák.

Egészen úgy mint a szépívű dombok
a hajlatukban ringó göndör lombot
az utakon túl égre tárják, telten...
Úgy alszol még és nyújtózol mellettem.

Őszi esőkben

Lándzsás nyárfán rezgő levelekként
összebújni az őszi esőkben
hagyni a szélnek: együtt hadd vigyen
szűk utcákon át és tág tereken

Kívüled ma minden lényegtelen

(Hajdú-bihari Napló, Vasárnap melléklet, 1998. október 3.)