Vannak házak, amelyeknek van valami időtlen vonzerejük. Mintha ezeknek az épületeknek meglenne a maguk saját gravitációja, mintha valamiféle gravitációs alappontként működnének téren, időn és történelmen át. Alkotó energiák, művészi sorsok és tehetségek keresztezik egymást, néha egyszerre, egyidőben, néha néhány emberöltőnyi távolságban, de pontosan ugyanott, ugyanabban a különös metszéspontban.

Erre Londonban, néhány saroknyira csak az Oxford Circustől, egy jobbára csendes kis utcában, egy keskeny, háromemeletes, fehér falú ház előtt állva ébredtem rá. A Brook Street 25. szám alatt, a ház falán kék, kerek tábla hirdeti, hogy 1968–69-ben itt, az első emeleten bérelt lakást Hendrix. Elképesztően kicsi a világ, és elképesztő gravitációja lehet ennek a kis londoni épületegyüttesnek – vagy ki tudja, miféle kozmikus erővonalak keresztezhetik itt, a Mayfair e kitüntetett pontján egymást, valami különös sűrűséget adva térnek és időnek –, mert mindössze 245 évvel Hendrix előtt a Brook Street 23-ba, éppen Hendrix falszomszédságába költözött – és aztán élt és alkotott itt egészen 36 éven át – Georg Friedrich Händel.

Álltam a két egybeépült ház előtt, a Brook Street 23–25-tel szemben, és arra gondoltam, hogy milyen izgalmas, két idősíkon játszódó színdarabot lehetne írni a két komponista párhuzamos életéről, vagy csak egy-egy párhuzamos napjáról itt, ebben a londoni házban. Vagy egyszer egy novellában megírni azt, ahogy itt, az univerzum e különleges energiájú pontján, éppen e különösen erős gravitáció miatt megnyílt, mikroméretű féregjáraton keresztül információ szivárog át az idő szövetén, pontosan kétszáznegyvenöt évvel vissza, a múltba, Händel pedig egy álmatlan augusztusi éjszakán, szinte a semmiből, a falon, a végtelen időn és e féregjáraton át Hendrix gitárpengetését hallgatva kap ihletet a hamarosan bemutatandó Giulio Cesare egyik befejezetlen áriájához…

Mert hétfő reggeleken mintha csak Hendrix Crosstown Traffic-jét hallaná az ember, az araszoló forgalom ellenére ez éppen ugyanaz a zakatoló lüktetés. Ez az a dugó, az autódudák türelmetlen feleselése, a metróból a felszínre rajzó tömeg – mint hangyák a zápor utáni napsütésben – a Nyugatinál vagy a Corvin negyednél, ez egy és ugyanaz, mint amit Hendrix a torzított gitárra lefordított.

És éppen ugyanaz a város hétfő reggeli ritmusa itt, Budapesten is, mint hétezer kilométerre nyugatra, a sosem alvó Broadway és a nyugati 50. utca sarkán, és olyan, mint Londonban, a szüntelenül nyüzsgő és zsúfolt Oxford Circus-nél, vagy Lisszabonban, az Avenida da Liberdade felől a Restauradoresen át a Rossio tér felé haladó csúcsforgalomban. Mintha csak egyazon komponista álmodta volna meg ezt az összetettségében és lüktetésében is olyan elképesztően harmonikus ritmusképletet, a város pergő ütemét, a hétfő reggeli forgalom közlekedési lámpák vezényelte szimfóniáját. Napos időben, áprilisi hétfő reggeleken még a zajló tömegben is otthonosan és otthon tudom érezni magam ebben a zsúfolt lüktetésben – a fülemben többnyire Hendrix zenéjével.