Persze néha mintha megfeledkezne magáról a város, mintha belefeledkezne az áprilisi késő délutánba, vagy csak városnak lenni felejtene el egy időre talán. Ilyenkor szinte megejtően otthonossá tudnak válni az egyébként oly nyüzsgő utcák is.
Öt-hat sietve megtett lépés volt csupán, a Margit híd budai hídfőjénél, egy hétfő délután, néhány méter csak a hosszú peronon a lépcsőig, amely a hévszagú mélybe vezet. Körbenéztem. Jobbra még bágyadt fény csorgott a Dunába a Parlament kupolájáról a rakparton át, de szemből, a Szent István körúton futva jött már fürge lábain a zápor. Keletről érkezett, a Nyugati felől – milyen hülyén hangzik ez, erre gondoltam.
Volt ennek a pillanatnak, ennek a néhány lépésnek az éppen eleredő esőben valami óvatlan és megejtő intimitása. A városnak egy pillanatnyi tévedése volt ez csupán, ebben biztos vagyok, csak véletlen volt ez az óvatlanul intim pillanat, amíg érezni engedte a zápor illatát, néhány másodpercre csak, túl a hév szagán és túl a délutáni forgalom porán. Erre a néhány pillanatra egészen emberinek és egészen otthonosnak tűnt a város.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.