22.

Az első pipámat Lisszabonban vettem, egy kézműves, olasz Bartoli-pipát, hozzá Brüsszelben vettem portói vörösborba áztatott, német pipadohányt – és tudtam, hogy, így ez már önmagában is maga az egységes belső piac, a színtiszta, határtalan Európa. Szép, bordós-vöröses pipa az enyém, a cserjés hanga szépen erezett, öreg gyökeréből, talán Toszkána, talán Korzika napsütötte földjéből, gondosan, kézzel faragva. És bár az első pipázástól még szédültem kicsit – emlékszem, lisszaboni este volt, február elején is kora nyári idő, a Praça do Comérción, a szobor talapzatán ültem, és szívtam magamba a mediterrán város és az óceán illatát, és akkor és ott talán nem csak a pipadohány erős füstje szédített, hanem a lisszaboni este is –, de hamar ráéreztem, hogy pipára gyújtani az igazi szertartás, és hogy ehhez képest cigarettázni csak rutin, csak beidegződés, egy automatikusan rögzült mozdulatsor csupán.

Pipázni csak elmélyülten és lassan lehetséges, nem lehet például vezetés közben, sem az utcán rohanva. A pipára gyújtáshoz ugyanis leül és megterít az ember, mintha csak egy jó uzsonnához készülne. Akkurátus mozdulatokkal csippenti fel a dohányt, és tömi a pipába, majd akkurátusan gyújtja meg, apró, óvatos szippantásokkal, és csakis gyufával. A pipázás folyamatos odafigyelést és koncentrációt igényel, elmélyült, lassú és fegyelmezett szippantásokat – nem a cigarettások olykor gyors és ideges mozdulatait –, hogy a dohány mindig éppen úgy és annyira izzék, és éppen olyan hőmérsékletű és intenzitású legyen benne a parázs, amekkora mellett a legszebb aromáit ki tudja adni a pipafüst.

Pipázni a mindennapok ünnepe, a félórás-órás szünet a napban, a lehiggadás, az elemelkedés és a türelem szertartása. A pipafüst egyszerre felemel és kiragad a zaklatott térből és a rohanó időből, lebegtet kissé, miközben mégis kristálytiszta gondolkodásra sarkall. Segít egy darabidőre szünetet tartani és talán megállítani is a múló időt. Segít, hogy a valóság őrült forgatagában megtalálja az ember a maga belső gravitációs alappontját, ahol ha csak egy pipatömésnyi időre is, de meg tud állni, biztosan és két lábbal a földön, és a hétköznapok szédületében is tiszta fejjel tudja látni önmagát és a világot maga körül. Pipázni olyan, mintha csak jógázna az ember – de kétségkívül kényelmesebb.

Kell ez a szertartás, kell a pipázás ünnepélyessége és ez a félórás, meditatív szünet, különösen akkor, amikor nap mint nap folyamatosan lüktet körülötted a város, és amikor folyamatosan szédüli az ember a város ritmusát.